Egy történet, amelyet az élet írt. Egy történet, amely maga a szeretet, a benne rejlő fájdalmak ellenére is. 

A nevelőanyám és apám sosem titkolták előlem a származásom, sosem tagadták, hogy nem vér szerinti gyermekük vagyok. Tiszta szívükből szerettek, és mindent megtettek értem. Mindent. A lehető legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem, hogy az igazi anyám rájuk bízott. 

Az igazi édesanyám születésem után pár hónappal megjelent a testvérénél karjában velem. Akkor már évek óta nem tudtak róla semmit, évek óta nem hallottak felőle. Csak annyit kért, neveljenek fel engem, mert ő erre nem képes. Nem tudom, édesanyám hány éjt és nappalt szenvedett emiatt, mire meghozta a döntését. De visszatekintve a gyermekkoromra ...

Menj vissza szart lapátolni! Arra való vagy! - Ez a mondat egy baráti összejövetelen hangzott el sok sok évvel ezelőtt. És én megfogadtam ezt a tanácsot. Miért? Mert nem akartam ilyen emberekkel együtt lenni, nem akartam ilyen emberekkel élni. Inkább hallgattam szívem és lelkem hívó szavára, és azt csinálom, amit szeretek. - kezdett bele a beszélgetésbe. Én csak remete lánynak hívom.

Barátságunk sok sok évvel ezelőtt kezdődött. Lovagolni indultam a semmibe, és akkor vettem észre a tanyáját, szépen csendben megbújva a fák oltalmában. Megszólított, beszédbe elegyedtünk, és azóta is menedéket lelek nála, ha úgy érzem, ez a világ nem nekem való. 

Lassan hatvan éves. A lányával élnek kettecskén ezen a csodálatos helyen. ...

Időpontra érkezem. "Kis műtétem" lesz. Ülök a váróban és hallgatom a beszélgetéseket. Próbálom elterelni a gondolataimat. Életemben nem sokszor voltam orvosnál. És most műtétre várok. És rádöbbentem, félek a fájdalomtól. Nem bírom a fájdalmat. 

Nézem az órát. Már biztosan nem hívnak be a megbeszélt időre. Egyre feszültebb vagyok. Mély levegőket veszek.  Talán így lecsendesítem a gondolataimat, és lecsendesítem a félelmeimet.   Egy távoli  sarokba húzódtam, és próbáltam nem gondolni semmire. Próbáltam kizárni a külvilágot, és elüldözni a félelmemet. Hiszen, miért is félek, minden rendben lesz. 

Aztán néztem az  embereket. Mindenki fáradt, fásult... az idősebbek beszélgetnek egymással, ahogy a felém ...

Csak állok és potyognak a könnyeim! Nézem őt, és közben visszagondolok az elmúlt időszakra. Amit ez a kicsi lány végig csinált az nem semmi! Soha nem panaszkodott, soha nem sírt, mert fáradt, és soha nem játszotta a mártírt, csak ment előre... a céljáért.

Egészen kicsi volt még . Nem járt. Már a korabeli társai mind lépkedtek, ő még csak fel sem állt. Egy gyönyörű reggel volt. Egy lovastanyán köszöntött minket az ébredő nap. Egy másodperc alatt szem elől tévesztettem. Rohantam, merre lehet. Egy ló hasa alatt ült békésen, beszélgetett vele, és füvet tépkedve etette azt a drága lelket. Megkértek, hogy most ne sikítsak, mert megijesztem őket. Hagyjam. A ló tudja, hogy ott van a kicsi. A lányom ekkor kikúszott a ló hasa alól, ...

Csak egy történet... amely rám talált. 

Van, amikor semmi nem az, mint aminek látszik. 

" Egy neve nincs faluban nevelkedtem. Nagyjából úgy, mint egy gaz. Anyám korán öngyilkos lett, nem bírta elviselni apám alkoholizmusát és az ezzel járó terrort. Én ott maradtam vele, kettesben. Elvoltunk. Ő ivott, én meg cseperedtem. Volt, hogy fáztam, volt, hogy nem tudtam iskolába menni, mert nem volt cipőm.... még aznap hozott egy osztálytársam egy ugyan használtat, de hordhatót."

" Akkoriban még összetartott a falu. Sosem bántottak az osztálytársaim, amiért így éltem, így éltünk. Talán sajnáltak, amiért nekem nem volt édesanyám. Apám édesanyja is megérte a pénzét. Ő is ivott, mint a kefekötő, állítólag akkor kezdte, amikor a ...

Csak ülünk egymás mellett. Sem ő, sem én nem beszélünk, csak nézzük az embereket. A néni úgy nyolcvan éves lehet. Egész lényéből árad valami megfoghatatlan szeretet. Mintha egy angyal ült  volna le mellém. Aztán meghallgatva élete történetét, már biztosan tudtam, igen, ő egy angyal, aki azért jött le a Földre, hogy vissza adja az embereknek a hitet. 

" Sok sok éve is van már annak kedves. Mindig is lázadó típus voltam, engem aztán nem lehetett beállítani a sorba. Szerencsés gyermek voltam, mert orvos édesapám, és ügyvéd édesanyám nem is akarta, hogy ezt tegyem. Mellettem álltak szívvel, lélekkel. Így azon sem csodálkoztak, amikor bejelentettem, én bizony orvos leszek. Orvos akartam lenni, mert láttam édesapámat, ahogyan segít ...

Csak ülök a csillagok alatt, és nézem az eget. Sosem hittem volna, hogy ennyire hosszú tud lenni két hét. 

Már régóta láttam, hogy valami nem jó. A bőrelváltozások egyre csúnyábbak lettek. Törődtem velük, persze, hogy törődtem, hiszen még tudom, hogy van dolgom ezen a Földön. A legfontosabb, hogy fel kell neveljem a gyermekem. Mi ketten vagyunk ebben a világban, kéz a kézben éljük az életünket. 

Rohanás a bőrgyógyászatra. Órákig várakozom. Próbálok nyugodt maradni, próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De közben majd szét vet a feszültség. Lassan halad a betegek ellátása. Nagyon lassan. Közben érkeznek az időpontra behívott emberek. Végre, valahára sorra kerülök. Pár perc az egész. Ha csak pár perc jut egy ...

Késő este van. Tombol a szél. Nézem, ahogyan a hatalmas fenyőfát szalmaszálként hajlítja meg. A hatalmas fenyő pedig engedelmeskedik az erőnek, amely újra és újra lecsap rá.  Tudom, hogy aggódnom kellene, most mégis ott állok a teraszon és csodálom a természet erejét, és csodálom a fenyőt. 

Kihaltak az utcák, még a buszok is ritkábban járnak.... talán a vihar... talán az este. Akkor látom meg őt. Törékeny test körvonalai a sötétben. Próbál ellenállni a szélnek. Elesik. Kiszaladok hozzá. Felsegítem. "Édesanyám sírjánál jártam, és rossz buszra szálltam." - mondja nekem. Megkérem, jöjjön be az otthonomba, és majd itt, a biztonságot nyújtó  a jó meleg házban megbeszéljük. Nem akar a terhemre lenni, mégis elfogadja a ...

" Nem értem, miért  engedi meg az Isten, hogy találkozzunk, ha aztán nem engedi , hogy együtt legyünk. " ezen mondat jár a fejemben, Az angyalok városa című filmből. Tényleg vajon miért? Egyáltalán köze van ennek Istenhez?

Életünk folyamán vajon hány olyan emberrel találkozunk, akikkel a kapcsolatunk csak ideig óráig tart, mégis megváltozik körülöttünk, bennünk minden? Vajon hány olyan találkozás van az életünkben, amely után más emberekké válunk, másként szemléljük a világot? Vajon hány ilyen találkozás van? És vajon hányan sétálunk el egy egy ilyen találkozás mellett, hogy rá sem ébredünk, mi mindent adott nekünk, csak az elválás fájdalmát cipeljük szívünkben hosszú hosszú ideig? 

És vajon, valóban Isten ...

Ülök a teraszomon. Gyönyörű idő van. Az ősz egy kicsit utat engedett a tavasznak. Élvezem a napütést, élvezem, hogy végre nyugalom és béke van. Sétálni indulok. Van itt nem messze egy park. Egész évben gyönyörű, de az ősz még szebbé teszi. Csodálatos színvilága mindig rabul ejt. Talán egy festő sem tudna szebbet varázsolni a vászonra. Leülök egy padra. És m agamba szívom a friss levegő illatát, és egyszerűen csak átadom magam a pillanatnak. A pillanatnak, amelyben elveszik tér, idő, gond, probléma, és csak a szépség van! 

Beszélgetések részletei járnak a fejemben. Beszélgetések hölgyekkel, anyákkal az önmegvalósításról. Gondolkodom. Hiszen én is közéjük tartozom. Életutak, életsorsok, és benne a nagy kérdés: vajon ...