Vannak bejegyzések, amelyek aztán önálló életre kelvén nagyon sok szép történetet hoznak magukkal. Amikor elkészült "A levél egy apukának, aki elfelejtette, hogy van egy gyermeke..." bejegyzés magam sem hittem, hogy ez történik. Megannyi élethelyzet, csodás vagy épp tragikus történet érkezett hozzám.

Talán az egyik legszebb következzen most. Egy történet szerelemről, szeretetről, küzdelemről, fájdalomról, és a megbocsátás erejéről. 

" Fiatalok és álmodozóak voltunk. Hittük, hogy mién lehet az egész világ, és mién is lesz az egész világ.   Egyetemi éveink végén jártunk, amikor megismerkedtem vele. Gyönyörű férfi volt, nem jóképű, gyönyörű, és a lelke is olyan volt. Amikor megláttam már tudtam, nekünk lesz ...

Tudta, hogy Magyarországon évente 300 gyermeknél diagnosztizálnak valamilyen daganatos betegséget?

Ismerik Ganyi Károlyt, az Üvegfiút? Egy csodálatos ember, aki mindent megtesz azért, hogy segítsen. 

Most Ön is segíthet! És kérem, kérjük TEGYE MEG! Mert így születnek a nagy dolgok!

Kérjük segítse a miskolci gyermek Onko-Haematológiai és Csontvelőtranszplantációs
Osztályon, valamint a debreceni Haemato-Onkológiai Osztályokon fekvő kis
betegeket, pici örömöt csempészve ezzel fájdalmas mindennapjaikba. 

-Mi az a Tégy Jót!®?

A Tégy Jót!®, Magyarország első számú, jótékonysági, adománygyűjtő oldala, ahol
tartósan beteg és daganatos beteg gyermek, fiatalok részére gyűjtünk pénzadományt,
különböző ...

Nézem a pénztárcámat. Számolok. Számolom a forintokat, hogy mire mindent kifizetek, mire marad, és mi az, ami álom marad. Megint. Mint oly sok minden az elmúlt években . Napok óta nem alszom. Szorítanak a határidők. Dolgozom. Fáradt vagyok. Nézem a pénztárcámat, és számolok.

Sokszor eszembe jutsz, és eszembe jutnak az együtt töltött évek. 15 év. Ennyit éltünk mi le.

Emlékszem, mennyire is szerettünk volna gyereket . Így, ennyi év távlatából már tudom, te csak azért, hogy ezzel is magadhoz láncolj. Sokáig bíztam benne, hogy legalább a kislányodat őszintén tiszta szívvel szereted, de sajnos az elmúlt évek bebizonyították, hogy nem így van.

Nem emlékszem hol voltál, amikor 27 óra vajúdás után megláthattam a kislányunkat. ...

Csalódott vagyok. Megesik. Talán nem is az fáj, hogy vannak dolgok, amelyeket nem kaphatok meg, hiszen vannak ilyenek. Előfordul. Mit tehetek? Megrázom magam, és megyek tovább. De vannak igazságtalan dolgok. Amikor a lelkem és a szívem is sikít, mert tudja, a másik által felém intézett szavak mögött valami egészen más áll. De nem tudhatom, mi az igazság. Tudomásul veszem . És bár álmatlan éjszaka van mögöttem, tudom, hogy el kell engedjem a kérdést. Tudom, nem harcolhatok. 

Kimegyek a parkba. Gyönyörű napsütéses idő van. Feltöltődik a szívem, feltöltődik a lelkem, hogy újult erővel vethessem bele magam az életembe. Csak nézek a távolba. Képek jelennek meg előttem.... beszélgetések... üzenetek.... még sikítanék. Hagyom, hogy ...

Késő este van. Nézem a csillagokat az égen. Mindig is szerettem a csillagos égboltot. Annyira megnyugtat, és olyan csodálatos. Annyi misztikumot rejt magában, és én annyira szeretném megfejteni a titkait. Eszembe jutnak Exupery szavai: "- Nem tudom - mondta -, nem azért vannak-e kivilágítva a csillagok, hogy egy napon mindenki  megtalálhassa a magáét." Talán én is keresem a csillagokat, és ezért nézem azokat mindig? Vagy már megleltem, csak még nem tudom?

Fáradt vagyok. Éjfél elmúlt és én kinn ülök a teraszomon, és nézem a csillagos égboltot. Lepereg előttem a napom. Későn értünk haza, semmivel nem haladtam, minden szétesett. Épp a vacsorát készítettem volna, amikor kifogyott a gázpalackom. Este fél 11-kor nem tehettem mást, ...

Csak ülök a Duna partján. Potyognak a könnyeim. Nem akarok már erős lenni. Utat akarok engedni a fájdalomnak. Csak sírok és sírok.

A csónak már útjára indult. Egy csónak, amely édesanyám hamvait viszi, eleget téve utolsó kívánságának. Én pedig ülök a Duna partján, és potyognak a könnyeim. Siratom a múltat, a jelent, és a jövőt, amely édesanyámmal együtt megszűnt létezni. 

Még hallom a hangját. Hallom ahogyan nevet. És én csak sírok. Minden erőm elhagyott.

Csak ülök a Duna partján és nézem a távolodó csónakot, vele együtt az eltűnt álmainkat, a reményeket, és mindazt, ami már soha nem lesz, csak lehetett volna. 

Vége van. Egyszer és mindenkorra, megmásíthatatlanul vége. Örökre! Még megsimogattam az urnát. ...

Édesanyám halála óta eltelt idő talán egy kissé enyhítette a fájdalmat. Még frissek a sebek. Még nagyon frissek a sebek. Sokszor gondolok rá. Talán az elmúlt idők történéseinek hatására, valahogy eljutnak hozzám a negatív dolgok is, amelyeket eddig megpróbáltam tudatosan kizárni az életemből.

Egyedül nevelem a gyermekem. Hosszú évek óta csak ő és én vagyunk a család. És a sok sok állatka, amely itt van velünk. Végre van egy életem .Sokszor eszembe jut a múlt, az álmatlan éjszakáim, a félelem, és az aggódás: mi lesz most velünk? Hogyan tovább? 

Sáros vagyok. Kinn jártunk a lónál. A bőrcipőm felismerhetetlen, mint ahogyan a ruházatom is. A hátam közepéig vertem fel a sarat magamra. Olyan vagyok, mint egy rossz gyerek. ...

Anyukám halála óta most kezdem érezni, hogy megbékélek... elfogadom... beletörődöm. Fáj.. nagyon. Fáj a múltunk, a jelenünk, és egy olyan jövő, amely már soha nem lesz a miénk. Sokszor gondolok rá. Sokszor eszembe jut, hogy szeretnék vele beszélni, megkérdezni a véleményét, elmesélni neki, mi történt velünk. Ilyenkor hallom a nevetését, hallom, ahogyan mondja: "Te nem vagy normális!" Miközben nevet. Olyan jóízűen tudott nevetni. Sosem volt közöttünk igazi, a hétköznapi értelemben vett anya-lánya kapcsolat. De voltunk egymásnak, és ami a legfontosabb, Ő volt nekem. És már nincs. Már nem hívhatom fel, már nem ölelhetem át, és már nem mondhatom neki, hogy szeretlek. 

Csak ülök a parkban, és nézem az embereket. Nézem őket, ...

Kora reggel van. Csörög a telefonom. Látom, ki a hívó fél... tudom, hogy baj van. Tudom, hogy anyu meghalt. Érzem. Hagyom hagy csörögjön.

Már az autóban ülök. Mellettem a kislányom. Megyünk a lovakhoz. Mostanában mindig ott vagyunk, velük vagyunk. Nehéz napok, hetek vannak mögöttem, ami felőrölte minden energiám. Megint csörög a telefon. Most felveszem. "Meghalt anyu!" mondja a testvérem. "Tudom." - felelek. Megéreztem. Azonnal leteszem. Ülünk a kislányommal az autóban, és sírunk. Siratjuk mindazt, amiben soha nem volt részünk, siratjuk anyut, siratjuk azt a jövőt, amely örökre meghalt anyuval együtt.   

Többször hívott. De nem vettem fel a telefont. Küzdöttem, és nem volt erőm vele beszélni. Talán csak nem akartam, hogy ...

A nap már réges régen nyugovóra tért. Az éjszaka csendjében pihenni próbál a lelkem. Csak ülök a teraszomon, és nézem a semmit, nézem a sötétséget, és hallgatom a csendet. Sosem gondoltam volna, hogy a csendnek ilyen gyönyörű hangja van. Próbálom kiüríteni az elmém, nem gondolni semmire, csak átadni magam a pillanatnak. 

Fáradtnak érzem magam, mégsem jön álom a szememre. Talán a lelkem fáradt el. Muszáj megráznom magam, muszáj összeszednem magam, és megint mosolyogni a világra. De ez nem ma éjjel lesz. Ma átadom magam a fájdalomnak, utat engedek az érzelmeimnek. Majd holnap. Ma éjjel még engedem, hogy fájjon. 

Valaki rám köszön. Bár hallom a hangokat, mégsem akarok reagálni. Most szenvedni akarok. "Nem bír aludni?" - ...