Nézem a különböző csoportokat, ahol leginkább nők tesznek ki magukról szelfiket, jó reggeltet, estét, napot, bármit kívánva. Valóban ennyire kétségbeesve keresik a nők a férfit? Hogy már idáig fajultak a dolgok? Nyilvános csoportokban, nyilvános fotókon keresztül bíznak a csodában, vagy bíznak abban, hogy majd álmaik pasija rájuk lel?

Vagy manapság a 21. sz.-ban így kellene párra, társra lelnünk? Nézem a csoportokat, és nézem, ahogyan a szelfik elárasztják az üzenőfalakat, megannyi like-ot, és hozzászólást generálva. Ez társkeresés lenne, vagy az önbizalom növelésének egy módja? És vajon a férfiak miért posztolonak magukról kevesebb szelfit, vagy egyáltalán nem is posztolnak? 

Látom a hozzászólásokat. Van, aki csak ...

Lomisnak álltam. Vajon, hogyan és miért adja a fejét arra valaki, hogy mások által kidobott lomokat átnézve, kincseket kutasson, és sokszor találjon? Van, aki megélhetésért teszi, van, aki kedvtelésből. Vannak a kulturáltak, akik nem dobálnak szét semmit, és vannak az erőszakosak, akiknek jobb, ha nem mész a közelébe.

Aggódtam. Ma Magyarországon nem lehet lomtalanításkor az autóval járni az utcákat, és összeszedni mindazt, ami másnak már nem érték. Az okokat tudjuk. 

Aztán a kezdeti félelmeket felváltotta bennem a kíváncsiság, az emberek megfigyelése. Lomis barátaimat figyeltem, akik nagyon profi módon közelítenek meg egy egy kitett halmazt. Mintha röntgen szemekkel rendelkeznének. Nem dobálnak szét semmit, vigyáznak.

Van, ...

Gondolkodom. Az elmúlt hetekben a túlélésért küzdöttem, lelkiekben. Amikor lehetőségem lett volna megnyugodni újabb és újabb kihívásokkal kellett szembenézzek. Mosolygok. Mosolygok az életen, az életemen, a megélt és az átélt dolgaim. Szeretem, ha mosolyoghatok. Az azt jelenti, már nincs nagy baj. Elmúlt. 

Gondolkodok ezen a történeten, amely előttem hever. Meg kellene írjam, mégis kételyek vannak bennem. De talán erőt adhat másoknak. 

Történet a 21.század Magyarországáról, ahol semmi más nem számít, mint a külsőségek. 

Minden gyanú felett... ez a cím jutott azonnal az eszembe. Egy nem mindennapi élet percei, amelyről még a halál pillanatában sem derült ki, hogy minden megélt pillanata hazugság volt. Egy élet, amely ...

Kora reggel van. Ülök a teraszomon, és hallgatom az ébredező város zaját. Szeretem a levegő illatát. George kutyusom rohangál a kertben, élénken őrzi otthonát. Néha odarohan a kerítéshez, ugat kettőt, körbenéz, majd rohan tovább. 

Csak iszom a kávém, nem gondolok semmire. Nézem George-t és mosolygok rajta. Néha odajön hozzám, megsimogatom, és már megy is tovább. Egyszer csak egy kisfiú hangjára figyelek. "Apa nézd! Egy kutyus!" George ott áll a kerítésnél, és élénken csóválja a farkát. Most nem ugat. Még mindig hallom a kisfiú hangját: "Apa nézd egy kutyus!" De apa rohan.  Érkezik a busz. A kisfiú szalad utána miközben csilingelő hangján mondja: "Apa nézd, egy kutyus!"

Szomorú leszek egy pillanatra. Nagyon korán van, ...

A vihar elmúlt. Kidőlt fákat és áramszünetet hagyva maga után. Én álltam az éjszaka csendjében a kertben, és élveztem az eső utáni csodás illatot, és élveztem végre oxigén van a levegőben. A vihar hagyta nyomok és a szél az egészt olyan kísértetiessé, olyan szürreálissá tették. Csak álltam a kertemben, és hálás voltam mindenért, amim van, amit elveszítettem, az útért, amelyet maga m mögött hagyhattam, és a létezésért, amely még megannyi csodát tartogat a számomra. Akkor szólított meg. Mesélni szeretett volna nekem valamit, ami csodálatos, elgondolkodtató, mégis oly hihetetlen történet. Leültünk a kertben, és belekezdett egy számára igaznak vélt különös mesébe.

"15 évvel ezelőtt vettem egy lovat magamnak. Nem ...

Késő van. A vihar meghozta az enyhülést. A napok rohanásában már semmit sem tudok. Versenyt futok az idővel, versenyt futok a csodáért. Ki tudja, hány éjjel telt már el úgy, hogy megszólítottam Istent! "Csak még egy csodát kérünk! Csak még ezt az egyet ad meg nekünk!" Van, hogy sírok, van, hogy összeomlok, de a legtöbbször csak azt érzem, nem fogadom el a valóságot! Nem fogadom el, hogy vége, hogy nincs tovább, hogy ennyi volt! Neki és nekem még sok nagy kalandunk lesz együtt! Nem érdekel a valóság! Most nem! Most csak a csodában bízhatok, és egy egy összeomlás után, megrázom magam, és tiszta szívemből tudom, hogy megkapjuk ezt a csodát! Mert ennek nem lehet így vége! Ennek nem lehet vége! "Istenem! Csak ezt az egy csodát add meg még ...

Tombol a vihar. Aludni szeretnék, de képtelen vagyok. Csak ülök a teraszon, és nézek a semmibe. Fáradt vagyok. Valahol, valamikor elfáradtam. Szeretnék összeomlani, szeretnék sírni. De nem tehetem meg. A könnyeim már régen elfogytak, az összeomlás pedig luxus lenne az életembe. Nekem és a gyermekemnek senki nem adna egy szelet kenyeret sem, az állataimról nem lenne, aki gondoskodna, ha én összeomlanék. Összeszedem magam. Mindig összeszedem magam. 

Azon gondolkodom, hogy talán szerencsés vagyok, mert erősnek kell lennem. Akkor is, ha legszívesebben eltűnnék a világ elől, ha nyalogatni szeretném a sebeimet. A sebek begyógyulnak maguktól. Nincs rá lehetőségem, hogy ne így legyen. 

Bemegyek a fészerbe. Hat éve élek itt, és pár héttel ...

A történetet a valóság alkotta, mégis a neveket, helyszíneket megváltoztattuk, hogy a benne szereplő embereket megóvjuk .Következzen egy édesanya története, akinek gyermekét túl korán elragadta a halál! Ő mégis talpra állt, és azon dolgozik, hogy ne kelljen meghalnia egyetlen ártatlan embernek sem!  

 Sok sok évvel ezelőtt történt egy kicsinyke faluban, nem is oly távol Budapesttől. Egy faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol kiskirályok élhetik az életüket védve mindentől és mindenkitől.

Ilyen kiskirály volt Gergő is. Gergőnek  sok pénze volt. A falu ugyan biztos volt benne, hogy nem legálisan jutott ekkora vagyonhoz, de a pénz az pénz, és kit érdekel az eredete . Gergő gyakorlatilag kilóra megvett mindenkit, akit ...

Késő délután van, csak ülök a semmi közepén, és nézem a hatalmas legelőn a lovakat. Békések, nyugodtak. Feltöltődöm, és végtelen hálát érzek, mindenért. Hosszú hetek, hosszú napok vannak a hátam mögött. Most mégsem érzem a fáradtságot. Semmit nem érzek. Csak hálát. Nézem eme gyönyörű állatokat, és csak arra gondolok, milyen szerencsés is vagyok én. 

Pár napja feltűnt, hogy nem egyedül művelem eme tevékenységem. Valaki, ugyanúgy, mint én, ül a semmiben. Nem zavarjuk egymást, még csak tudomást sem veszünk a másikról. Ezen a hatalmas területen mindketten elférünk. Néz a távolba, néz a semmibe. Néha eszembe jut, vajon ő miért jött ki ide? Vajon neki mi fájhat? Fáj egyáltalán bármi is? Vagy csak szereti a csendet, ...

Mostanában sokszor gondolok rá. Már évek óta nincs közöttünk, nincs velünk. Magam sem tudom, hogyan ismerkedtem meg vele. De amióta láttam az Esőember című filmet tudom, ő az volt. Az igazi Esőember. Bármit mondtam neki, bármit kértem tőle: "Ja... jó van. " Mindenre ezt mondta. Sokszor eszembe jut, ha csak pár évvel született volna később esélye lett volna egy teljesebb életre? Felesleges kérdés... tudom... mégis olyan sokszor eszembe jut.

1954-et írunk. Valahol Magyarországon egy távoli kis faluban, amely manapság már talán nem is létezik. Megszületik Mihály. Egy jómódban élő család első gyermeke. Sosem mesélte el nekem az édesanyja, mikor jöttek rá, hogy Misike más. Aztán sorban születtek a fiúk, még három. Ők "normálisak" ...