Van, amikor az ember belátja tévedett, hibát követett el... élete legnagyobb hibáját.... Persze... ezt kellett megtapasztaljam... ezek mind kellettek ahhoz, hogy azzá az emberré váljak, aki vagyok. És sok sok évembe került, mire végre mosolyogva és boldogan tudom álomra hajtani a fejem... elengedve, és eltemetve a múltat... a múltam fájdalmait.

 De néha a múlt arcon csapja az embert. Akkora erővel tud ütni, hogy beletérdelek. És csak záporoznak a kérdések... miért? Miért engedtem, hogy ez megtörténjen? Miért nem léptem, amikor annyi, de annyi lehetőségem lett volna rá? Nem tudom... nem lelem rá a válaszokat. Féltem. Egy férj mellett éltem bezárva, rettegve, aki elzárt mindentől, és mindenkitől, elhitetve velem, hogy nem számíthatok ...

Sokan sokféleképpen élünk múltunk fogságában. Folyamatosan kérdésekkel bombázzuk önmagunkat, és kínozzuk magunkat valami miatt, ami már elmúlt, és amin már változtatni úgysem tudnánk. Egyetlen dolgot tehetünk, hogy a múltat jóvátegyük. Levonjuk belőle a megfelelő tanításokat, és a tőlünk telhető legnagyobb szeretettel elengedjük azokat. Mindent... és bármit. Mert tartozunk magunknak annyival, hogy nem engedjük, hogy tönkretegye a jelenünket, a megélhető csoda pillanataink szépségét. Árnyak. Árnyak, amelyek egészen addig kísértenek bennünket, amíg úgy nem döntünk: ELÉG! Nem kell több fájdalom, nem kell több szenvedés! Nem kell több kérdés... és már nem kellenek a válaszok sem. Megtörtént. Ennyi. Elfogadjuk, hogy ezek a ...

Felnőttem. Igazából édesanya nélkül. Valahogy volt Ő nekünk, és mégsem. Mégis felnőttem, és felnőttek a testvéreim is. Eljöttem tőle. Amikor annyi idős lettem, hogy megtehettem már... eljöttem... és nem néztem vissza többé... nem mentem vissza többé. Feleség, édesanya lettem. Az évek teltek. Közben meghaltam, és újraszülettem... újjá születtem. Új életet kezdtem, megváltoztam, átváltoztam, életem lett. 

Emlékszem, amikor megszületett a kislányom, édesanyám bejött a kórházba. Sokáig nem láttam ezen pillanat előtt, és újra sok sok évnek kellett eltelnie, hogy ismét találkozzunk. Időnként telefonáltam neki. Beszéltünk, majd megemlítettük, hogy találkoznunk kellene... és aztán nem történt semmi. A sokat emlegetett ...

Késő délután volt. Egy csodálatos szombati nap után befordultam kicsiny otthonom utcájába. Megláttam őt... ott állt a kapumban. Az én nagy tanítóm, aki gyermekkorom óta jelen van az életemben, tanácsaival, szeretetével kísér utamon. Egy "véletlennek" köszönhetően találtam rá ismét, amikor több, mint tíz év telt el utolsó találkozásunk óta.  Eltévedtem. És egy gyönyörű farm előtt álltam meg. Segítséget szerettem volna kérni az ott lévőektől. És akkor megpillantottam gyermekkori barátomat, a juhászt, akit egy hóeséses délután ismertem meg, és aki azután évekig mellettem volt, mellettem állt. Ki tudja hányszor szöktem ki hozzá a semmibe, a falu végére, ahol legeltette a nyáját. Ki tudja hányszor, de hányszor adott nekem ...

Amikor leszáll az éj... Leszáll. Szépen csendben. Már észre sem vesszük. Ahogy megyünk egyre beljebb és beljebb az őszben, egyre hamarabb. És leszáll az éj... sokszor a gondolatainkban is. Amikor mindent rossznak, kétségbeejtőnek, kilátástalannak vélünk. Amikor azt hisszük, nincs tovább.  Nem bírjuk tovább. Fel kellene adjuk. Feladni mindent. Elmenni, vissza se fordulni.... elmenni... örökre. Mert már nem látjuk a szépet. Elménk csapdába ejt. A kérdések pedig csak záporoznak, és záporoznak. Véget sem érnek. A válaszok pedig.... nincsenek. Nem jönnek. Csak a kérdések. Egyre több és több, egyre gyorsabban, és gyorsabban. Miért történik ez? Miért velem? Mit csinálok én rosszul? Mit tehetnék másképp, hogy jobb legyen? Mit kellene ...

Létezik egy világ... az én világom. Ahol az élet szép, és mintegy rózsaszín napszemüveg lencséjén keresztül szemlélhetem mindazt, amit látni szeretnék. ÉS létezik egy másik világ. Hogy az-e a való világ? Nem tudom... de van egy világ, amelynek részese kell, hogy legyek. Bármennyire is szeretném kizárni, megváltoztatni, a részévé kell, hogy váljak. Mert élnem kell, nevelni a gyermekemet, ellátni az állataimat. Élnem kell, ezért, ha akarok, ha nem, be vagy át kell lépjek abba a világba is. Aztán bezárkózhatok a házamba, az otthonomba, és megtehetem azt, hogy azt a világot... azt a másikat nem engedem be. Aztán egyszer csak az a világ... az a másik úgy dönt... besétál a falak közé... besétál a gondolataimba... besétál... és ...

Az eső még mindig ömlött. Szeretem az esőt, szeretem, amikor a meleg szobám ablakából nézhetem, ahogyan felfrissül a természet, ahogyan az esőcseppek megragadnak a fák lombjain, a virágokon, csodavilággá változtatva a természetet. Már besötétedett. Hallgattam az ereszen a lehulló cseppek hangjait. Fáradt voltam. Jól eső fáradtság lett úrrá rajtam. Gyermekem már békésen aludt szobájában. Odabújtam mellé, óvatosan megpusziltam, és csak néztem őt. Békés, nyugodt kis arcát, néztem, ahogyan levegőt vesz. Szerettem ezt a pillanatot. Béke, nyugalom volt mindenütt. 

Sokat beszélgettem ezen az estén barátnőmmel. Elmeséltem a múltam. Nem voltak benne érzelmek.  Nem fájt. Csak meséltem... mintha egy könyvből olvastam volna fel a ...

Vannak kérdések... olyan kérdések, amelyeket nem szoktunk feltenni magunknak. Nem tesszük fel... mert félünk a választól... vagy, mert nem tudjuk a választ. Vajon a "Ki vagyok én?" kérdésre tudnánk válaszolni? Képesek lennénk elmondani, megfogalmazni, kik is vagyunk? És nem azt felelni rá, aminek, vagy akinek a külvilág lát bennünket? Képesek lennénk megfogalmazni önmagunk számára, kinek is látjuk magunkat? Vagy csak annyit látnánk valódi énünkből, amennyit a külvilág sugároz felénk? 

Sosem tettem fel ezt a kérdést... sosem... és bármennyit is gondolkodnék, képtelen lennék megfogalmazni, ki is vagyok én? Önmagam számára, önmagam szemével. Talán azt tudom, hogyan látnak, mit gondolnak rólam mások... de, hogy valójában ki is ...

Vannak napok, amikor mindent borúsan látok. Amikor dühöngenék, csapkodnék, amikor nem lelem helyem a világban, vagy nem lelem azt a világot, amiben jól érezhetem magam. Bármennyire is szeretném megóvni az életünket a külvilág negatív hatásától, időnként észrevétlenül begyűrűznek azok, a mi kis létünkbe, és galibát tudnak okozni. És bár tudom, hogy ezen pillanatok elmúlnak, és csak az a csoda világ marad, amiben élhetünk, mégis el tudok keseredni. Nagyon.

Készültünk a gyermekem születésnapjára. Napok óta volt bennem egy feszültség. Próbáltam megtalálni az okát, de nem sikerült. Szomorkás reggel volt. Korán keltünk, és mentünk a lovakhoz. Fáradt voltam. Nem szeretek korán kelni. Mégis minden áldott reggel korán kelünk, ...

Drága Gyermekem!

Közeledik a születésnapod! 12 évvel ezelőtt három óra huszonhat perckor a karomba foghattalak végre, megérinthettelek, és tudtam egy kis angyal érkezett hozzám.

Sokat sokat küzdöttem azért, hogy gyermekem lehessen. Az orvosok feladták a reményt, azt mondták, nekem soha nem fog megadatni, hogy édesanya lehessek. Nem tudtam beletörődni. Elkövettem mindent, hogy érezhessem ezt, nem tudtam, milyen lehet anyának lenni, csak abban voltam biztos, hogy szeretném megélni, átélni. Aztán eljött a pillanat, amikor nekem is be kellett látnom, hogy hiába való minden próbálkozás, minden műtét, én egyre rosszabbul és rosszabbul vagyok, a csoda pedig nem akar jönni. Így az utolsó műtétem után, amikor majdnem meghaltam... feladtam. ...