Magyarország, valamikor az 1850-es évek környékén. Van egy hölgy. Korát meghazudtoló felfogással és élettel. És a szerelem. A szerelem, amelyet nem vallhat be senkinek. Ezért megírja a naplójába. És ez a napló előkerül a kertemből 2015-ben. Beleolvastam. És mosolyogtam. Mosolyogtam, mert a napló megírása és előkerülése között eltelt mintegy 165 év alatt a világ annyit változott... és szinte semmit. Kicsit átírtam, kicsit átfogalmaztam, és az elmosódott, olvashatatlanná vált sorokhoz magam szőttem a szavakat. 

"Szeretem Önt!

Szívem és lelkem megnyugszik, ha Ön itt van atyám házában. Szeretném Önnek elmondani az érzéseimet, de nem tehetem. Sem neveltetésem, sem a hagyományok nem teszik ezt lehetővé a számomra. Miközben ...

Szeretem Párizst, szeretem az ott élő embereket. Nagyon sok barátom él Párizsban, vagy annak környékén. A lovak iránti szenvedélyemet is egy francia barátomnak köszönhetem, aki testközelből mutatta meg nekem, milyen érzés lóháton vágtázni a semmibe. Láttam az arcát. Mind a mai napig látom magam előtt azt az arckifejezést, amikor a tengerparton vágtázott. Akartam azt az érzést. Mindennél jobban. Akkor még magam sem hittem, hogy majd én is a lovak által részesülhetek ebben. Álltam a számítógépem előtt, néztem a videofelvételt, és kértem az égieket, hagy részesülhessek én is ebben az életérzésben... bárhogyan is. Kértem, és megkaptam. És most már magam is elmondhatom, tudom, mit jelent ez az érzés... nap, mint nap részem lehet ...

Legendás, pozitív életszemléletem alább hagyott. Kicsit elveszítettem... és a hitem is. Talán majd  reggel felébredvén megrázva magam, megyek tovább az úton, mint ahogyan eddig. De most nagyon bánt. Üvölteni tudnék, az igazságtalanságtól, a fájdalomtól, a dühtől. Most nem tudok nevetni. Most csak azt érzem fáj... nagyon... ott mélyen... legbelül.... most hamvaimban vagyok. Főnix madárként újra kell teremtsem önmagam. Meghaltam. Meghaltam, hogy holnap, mintha mi sem történt volna újjá szülessek ugyanebben a testben... és megint átélhessem és megélhessem a csodákat. De most nincs bennem jó... most csak a fájdalom van... a fájdalom, amely belülről mar... és a sírás.... sírok... 

Éveken át küzdöttem, harcoltam a világgal, a ...

Elkészült a piskóta. Belekerült a vaníliakrém, már csak hűlnie kell. Állok a konyhában, és mosolygok. Mosolygok az életemen, a világomon, az érzelmeimen, és Önmagamon. Szeretve mosolygok magamon. Olyan, mintha egy gyermek lennék önmagam számára, akit nem lehet nem szeretni. Csalódtam már annyiszor, hittem már oly sok mindenben... és aztán bebizonyosodik, hogy álmokat kergettem... vagy álmokat szerettem. ÉS én még mindig tudok nevetni... tudok szeretni... és tudok hinni. Egy életben... egy szebb életben, ahol végre a szeretetem... a szerelmem viszonzásra lel. Állok a konyhámban. Pár héttel ezelőtt még elképzelni sem tudtam, hogy frissen sütött süteményem felett fogok elmélkedni az élet, az életem nagy dolgairól. Nincs bennem düh, vagy ...

Csodálatos dolgok az érzelmek. Az égig tudnak repíteni bennünket, de képesek letaszítani a pokol legsötétebb bugyraiba is. A személyes poklunk legsötétebb bugyraiba. Néha elég, ha meghallunk egy dalt, megérzünk egy illatot, és csak azt érezzük valami történt... mert fáj... nagyon is fáj, ott belül. A sok hozzáértő legyint egyet és közli... engedd el, szabadulj meg tőle... csak éppen azt nem mondják, hogyan.... A legegyszerűbb kijelenteni, hogy engedd el az érzéseket... a legegyszerűbb... csak megtenni néha nagyon is nehéz feladat tud lenni. De még milyen nehéz is! Aztán egyszer csak történik valami. És azt vesszük észre, már nem kiabál a lélek, már nem fáj neki... és csak mosolyogni tudunk egykori önmagunkon, aki nem volt képes ...

Tízmilliószoros nap van. Mindenhonnan ez az információ szalad felénk. Lassan az is elkezd hinni ebben az egészben, akinek esetleg eddig kételyei lettek volna. A felénk áradó remek írásokból már tökéletesen elsajátíthatjuk, hogyan és miként kell meglovagolni ennek a napnak előnyeit. Részemről már lassan komplett idegbeteggé válok, vajon kellőképpen pozitívak-e a gondolataim, jól elvetettem-e a magokat, amelyek aztán beérő gyümölcsként megjelennek az életembe. Ha mégsem "lenne" "helyes" ahogyan gondolkodom, csak most és kizárólag ma megrendelhetek mindenféle akciós csomagokat, amelyekkel aztán a teremtés koronázatlan, vagy koronázott királynőjévé válhatok. :D Persze ennek, mint oly sok mindennek ára van.... időnként meglepően nagy ...

Míg a világ, vagy az ország azon vitatkozik, hogy Halloween vagy halottak napja, addig én szépen csendben elmélkedem, és igyekszem távol tartani magam a vitáktól. Miért is ne lehetne mind a kettő? Miért is kell mindig és minden mögött sötét energiákat látni, érezni? Miért is ne lehetne tiszteletben tartani mindkettőt?  Miért is kell, vagy van arra szükség, hogy mindig mindenből problémát gyártsunk? És miért gondolják egyesek azt, hogy csak és kizárólag az Ő hitrendszerük és gondolatuk helyes, mindenki más tévúton jár? 

Gyermekként dédimamám halálakor szembesültem először az elmúlással, és azzal, hogy van, amikor végső búcsút kell vennünk valakitől, aki addig a mindennapok része volt. Hogy eljön az az idő, amikor többé ...

Véget ért egy újabb hét. Néha azon gondolkodom, hogy az idő olyan szél sebesen repül, hogy nem tudom utolérni. Régen, a régi életemben ólomlábakon járt. Sokszor, leginkább éjjelente azt hittem, sosem jő el a reggel. Az órák éveknek tűntek, amely idő alatt a gondolataim csapdájában nem lelhettem meg a nyugalmat. Manapság viszont csak úgy szárnyal az idő, minden percében tartogatva számomra valami szépséget, csodát. Mert változtam, mert megváltoztam, mert változni akartam. Nem akartam többé azt az életet... mert belehaltam volna. Nem akartam többé már az életet sem, mert azt hittem nem vagyok képes elviselni a súlyát, elviselni a terheket, elviselni mindazt, amiben részem volt. 

Már két év telt el azóta a pillanat óta, amikor ...

Van annak valami bája, ha az ember nem éri el az "átlagos" testmagasságot. Szeretek 153 cm. lenni. A tizenkét éves korosztályra való ruhák tökéletesen rám illenek, bár van, hogy a nadrágok hosszából vágni kell. A 36-os, 37-es cipőméret is szuper! Egyszer a pici lányom meg is jegyezte, hogy "Anya! Te egy manó vagy!" miután egy közösen eltöltött délelőtt alatt folyamatosan segítséget kellett kérjek nálam magasabb emberektől, mert semmit nem értem el a polcokon, amire a szívem vágyott. 

A lovamra egy műanyag székről szállok fel... régen volt fellépőnk... de már az univerzum sem tudja hova lett. Kedvenc lovacskám először gyanakodva nézte, amikor közelítettem felé eme dologgal. Néha még mindig rácsodálkozik, de már nem zavarja. ...