Kislány koromban még nekem is voltak álmaim. Nagy házat szerettem volna... emeleteset... olyat, amilyen a Pistiéknek volt.... az osztálytársam szüleinek. Hányszor, de hányszor elképzeltem, hogy élek egy akkora házban a három gyermekemmel, a férjemmel, aki eltartja a családot, és én meg tanító vagyok. Az első nap, amikor beléptem hatévesen az osztályterembe, tudtam... én ezt szeretném csinálni. Ott állni, és mindent elkövetni, hogy a rám bízott ifjúság okosabb, ügyesebb legyen. Már hatévesen tudtam, hogy nekem ott a helyem. Aztán felnőttem. És felnőtté válásom útján szépen megtanultam, hogy NEM kellenek az álmok. Megtanultam, hogy nem érek semmit... megtanultam, hogy a testvérem jobb... ügyesebb... tehetségesebb nálam... megtanultam ...

Eltelt a karácsony. Szépen... csendben... szabadon. Hosszú idő után először végre megtettem, megtehettem azt, hogy azokkal töltöm eme nemes ünnepet, akik igazán fontosak a számomra. Sutba vágtam a hagyományokat, a nagy családi ünnepet. Eldobtam ama gondolatomat, hogy karácsonykor csak és kizárólag a családoddal lehetsz... még akkor is, ha előtte hónapokon keresztül nem beszéltetek, nem is ismeritek egymást, és igazából kedvetek sincs velük lenni... de hát karácsony van... a szeretet ünnepe, és ilyenkor muszáj mosolyogj számodra idegen emberekre... mert ő a családod! A vér szerinti családod! Idén először nem engedtem ennek a megszokásnak. Idén először úgy döntöttem, úgy dönthettem, hogy az igazi családommal leszek. Az igazi ...

A legtöbb ember keres valamit, amiben hihet. Én legalábbis így vagyok ezzel. Keresnem kellett valamit, ami erőt ad, akkor is, amikor a fizikai világban úgy érzem elvesztem. Isten (vallásos értelemben) mindig is jelen volt az életemben. De egy idő után elegem lett, hogy félnem kellett Istentől. Volt épp elég dolog az életemben, ami miatt rettegtem, miért legyen még Isten is ott egy okkal többnek? Valahogy mindig is hittem, hogy léteznie kell valaminek, vagy valakinek, aki segíti az életünket. Aki segíti, és nem olyan valaki, aki büntet, és csak akkor szeret engem, ha "jó" vagyok. És nem voltam hajlandó elfogadni, hogy minden egyes szenvedésért hálásnak kellene lennem, hogy aztán egyszer csak, majd valamikor, ha kellőképpen megbánom a bűneimet ...

Ültem mellette. Alig pár napja ismertem meg őt, mégis olyan mély beszélgetéseket tudtunk folytatni. Ő az, aki szembesít engem azzal, hogy mennyire más világban is élünk mi. Van az Ő világa, és van az enyém. És ez a világ egy, mégis olyan, mintha két teljesen más élet lenne. Én a vidéki lány egy kis faluból, akinek gyermekként nem volt lehetősége tanulni, nem volt lehetősége, hogy feltárja, felismerje önmaga értékeit. Aki már felnőtt fejjel kezdte el felismerni az önmagában rejlő képességeket, és akkor kezdte el a tanulást is. És itt van ő. A felső tízezer egy tagja, aki az anyaméhből kibújva megkapott minden lehetőséget arra, hogy érvényesüljön az életben. Különórák, nyelvleckék, zongoratanulás, és minden, ami ...

Hétfő reggel volt. Rohantam elintézni hivatalos ügyeimet. Mindig az utolsó pillanatra hagyok mindent. Most nem ezt akartam cselekedni. Elintézni mindent a hivatalos határidők lejárta előtt. Mert ideje, hogy ezen a téren is elkezdjem a változást. És a ma reggelt ennek épp megfelelőnek éreztem. Boldog voltam. Több órás várakozás után kezemben minden elintézett ügy papírjával boldogan ültem otthon kávéval a kezemben. Ünnepeltem magam, a napot, a pillanatot... amikor végre ebben is ráléptem a változás útjára. Volt olyan papírom, amelyet nyolc év után most szereztem be végre. Nyolc év! Mosolyogtam. Pató Pál úr hozzám képest kezdő. :D 

Kedd este kezembe vettem egy papírt. Csak az tűnt fel... nem jók az adatok. Morogtam egy kicsit.... ...

Amikor azt mondta nekem az én nagy tanítóm, hogy "Ne ki akard jelölni az utad, hanem érezd meg az utad!", akkor még nem is gondoltam, hogy ilyen hamar megtapasztalhatom, hogy mit is jelent ez. Megérezni az utat... amikor nincs akadály... nincs lehetetlen... és nincsenek ész érvek, hogy miért nem kellene, hogy megtedd, amit tenni készülsz. Mert ismered az összes "logikus" magyarázatot... és egyéb helyzetben még lehet, hogy hallgatnál is rá... de amikor megérzed az utad, akkor nem... akkor elveszítesz minden önkontrollt, és csak mész... és mész... mert menned kell... és nem érdekel senki. És mit tehetnek ilyenkor a barátok? Mit tehet ilyenkor egy igaz barát? Ha már látja, hogy nem foghat vissza, veled tart... és elkísér az utadon... mert igazából ...

Rosszul éreztem magam... nagyon... és rosszul is akartam érezni magam... meg akartam engedni, hogy fájjon... szenvedni akartam... és szenvedtem. És nem segített a több ezer köszöntés sem. Csak ültem, elvonultan a világtól... és dühös voltam mindenre és mindenkire. Csörgött a telefon. Barátnőm volt az. "Gyere ki a kapuhoz!" Már épp mondani akartam neki az elutasítást "Gyere ki a kapuhoz!" És megjelent este az otthonomban, félretéve munkát, és a gyermekének a tanulását, hogy meglephessen egy csodaszép szívhez szóló ajándékkal. Megint csörgött a telefonom "Beengedsz?" Hallom kedvenc túravezetőm hangját. Egy újabb meglepetésben lehetett részem. Már jobban voltam... sokkal jobban... bármennyire is szenvedni, nyüszíteni akartam, annyi ...

Hosszúak voltak a napok. Túl hosszúak. És alább hagyott a lendületem. És alább hagyott a pozitív életszemléletem! És már nem akarok önmagamnak hazudni! Nem vagyok jól! Nagyon nem vagyok jól! Igen... hálátlan vagyok... ezt is tudom... hiszen annyi szépség van az életembe... annyi mindent szinte tálcán kínál nekem az élet. Annyi mindent "csak" "úgy" megkapok! És én mégsem vagyok jól! Mégis itt vagyok, és lemerem írni, hogy bár az életem olyan szép, én most mégis rosszul érzem magam! Rosszul... nem az életembe... a bőrömbe! Mert elegem van! Elegem van a "jól vagyok" álarcából! Elegem van, hogy a legtöbben  azt várják tőlem, mosolyogjak... elegem van, hogy mindenki a szememre veti, hogy nekem mindenem megvan, akkor most miért is merek ...

Két éve léptem rá az új életet jelentő utamra. Négy éve érkeztem a semmiből... indultam el a gyermekemmel, mert az életet választottam. 15 évig éltem egy kapcsolatban, amelynek talán létre sem kellett volna jönnie. Aztán ráléptem a spiritualitás útjára, és elkezdtem átformálni a gondolataimat. A tévedésemet, a hibáimat, az önmagam ellen elkövetett árulásokat átneveztem... TAPASZTALÁSNAK. Mert így jobb... így szebb... hiszen nem tudom, már megváltoztatni. Hiába tenném fel, vagy tettem fel százszor, ezerszer a kérdést.. MIÉRT? Miért engedtem, hogy valaki elvegye a lényem? Miért engedtem, hogy valaki elvegye az életem? Miért engedtem, hogy ezt tegye velem? És miért engedtem, hogy ezt tegye a gyermekemmel? MIÉRT? ... Nem leltem meg a ...

Mindenkiben él egy kép az ideális életről. Vagy a társadalom elvárja, hogy milyen is legyen egy "ideális" élet. Legalábbis elég széles körben elterjedtek a "hétköznapi" élet hozzávalói. Aki ettől letér, az kilóg a sorból. Ezt vagy elfogadja a társadalom.... vagy... mint ahogyan az esetek többségében megesik... NEM. Aki nem hajlandó belevegyülni a mindennapokba, az általános életbe, az kívülálló... örült... pszichopata... szociopata ... és egyéb jelzővel illetett egyének. Miközben valahol a szíve mélyén a legtöbb ember irigyli a "másokat". Akik nem hajlandók társadalmi elvárásoknak megfelelni, meghajtani fejüket... nemes egyszerűséggel csak élnek....  a saját életüket... nem azt, amit a MÁSOK elvárnak tőlük. 

Milyen ...