Ahogy megállok az életemben, azt veszem észre, valahol kiesett a kezemből az irányítás. Sőt... egyáltalán nem irányítok semmit sem, ami a létezésemet jelenti... és jelen esetben még az árral sem sodródok. Olyan, mintha a saját életemen kívülre kerültem volna... és mint egy így nézem végig, mi zajlik, mi történik... és nem tudom befolyásolni az eseményeket... csak minimalizálni tudom a veszteséget, a veszteségeket... vagy még azt sem. 

Olyan, mintha a múltam végképp távozni akarna tőlem... és minden, ami a múltamhoz tartozik.... elmennek... és engem nem kérdeznek, hogy akarom-e én ezt? Elmennek... és még csak nem is köszönnek. És én csak állok és nézek körbe... és azt nézem szinte minden elveszett, vagy elveszni látszik.... ...

Napok óta dúl a háború a cifra palota nyilvánosságra került, eddig keveset, vagy talán nem is hallott versszaka miatt. Boldog nép ez a magyar! Vagy boldog népnek kellene lennünk, ha ez a legfőbb megoldandó feladatunk, hogy ez a vers rombolja e gyermekeink egyébként romlatlan lelki világát. De, ahogy elnézem, van még hová fejlődjünk. Ahogy Csernus doki mondaná: Egy gyönyörű országban élünk, búval baszottan...

Visszaemlékeztem a gyermekkoromra, és a gyermekkoraink meséire, amikor még diafilmen néztük a kis történeteket. Élénken él bennem, ahogy Sanyi nagybátyám olvassa fel nekünk a mesét, mert ugye olvasni még nem tudtunk. Vagy énekelt nekünk, vagy rajzolt.... sok szép emlékem fűződik Sanyi papához... és a mesékhez... Bár igaz, ...

21 század. Az okostelefonok, tabletek , számítógépek, laptopok, notebookok, és internet világa. 21. század, ahol, ha az ember nem figyel a közösségi háló segítségével saját otthonában áldozattá válhat. 21 század, ahol minden nap kötelező a testnevelés, délután négyig iskolában maradni gyermekeinknek... ahol már nincs oktatáspolitika, oktatás, rengeteg a kötelező tanagyag... kötelező és felesleges... mert miközben egyre több és több olyan információt kell elraktároznia az ifjúságnak, amelynek semmi különös hasznát nem veszi, addig az életre való nevelés, felkészítés valahogy elmarad. Felborult értékrendek, felborult világ... felborult és felgyorsult világ. De a fejlődés ezt hozza magával... 

Nincs közöttünk olyan ...

Ráérek gondolkodni. Nekem a gondolkodás nem tesz jót... saját elmém csapdájába esve, megoldhatatlanságig fejlesztem a legapróbb megoldandó feladatomat is. Aztán kétségbeesek.. nagyon... és nem vagyok képes látni sem a szépet, sem a csodákat... csak a tornyosuló gondokat... amelyek valójában nem is léteznek... hiszen én teremtettem őket... nagyon profi módon. És aztán eljutok abba az állapotba, amikor körbe körbe rohangálok, keresve a megoldást.... miközben minden ott van a szemem előtt... de nem vagyok képes meglátni semmit... csak kétségbeesve rohangálok... 

Tudom, hogy szép az életem... tudom, hogy saját kis csodákkal teli világom mindazt a szépet és jót tartogatja a számomra, amelyre valaha is vágytam.... 

És hallom a nagy ...

Kicsit elkeseredtem. Kicsit keresem a helyem a világban... vagy keresem azt a világot, amelyben jól érzem magam. Valahogy felkavarodott minden... a múlt és a jelen... és valahogy képtelen vagyok uralkodni a gondolataimon, uralkodni az egomon... uralkodni önmagamon.A világom, az álmokkal, csodákkal, reményekkel teli világ valahol kizárt most a létezésből. Persze... tudom... ez mind csak az elme játéka... de a jelenlegi helyzetben az ego igenis nyerésre áll.... sőt... lassan kiüt, vagy mattot ad... vagy egyszerűen csak győzedelmeskedik felettem. És én most nem is akarom uralni. Engedem, hogy tomboljon... mert most még arra sincs erőm, hogy megfékezzem. Valahogy a múlt lezárásának utolsó lépése nehezebben megy számomra, mint gondoltam. Egyszerűen ...

Amikor valami véget ér, az egyben mindig valami újnak is a kezdete. Ma hivatalosan is sikerült pontot tenni 15 év házasság végére. 15 év.... 15 hosszú év... amely lezáródott egy fél óra alatt. Már nem akartunk egymástól semmit, már ő sem akart tőlem semmit... elengedett... vagyis elmentem... és nem kérdeztem tőle, hogy ehhez adja-e az engedélyét. Egyszer egy napon, nem is oly rég, megfogtam kislányom kezét, és ölembe vettem kiskutyámat, és elindultunk ... elindultunk az új életünk felé. Mert élni akartam... és a lelkem figyelmeztetett... ha nem teszem meg ezt a lépést, akkor vége lesz... mindennek... és ezért nem maradhattam... elindultam... mert mennem kellett... mert nem volt más választásom... mert nem maradhattam. 15 évig ...

Talán az életemnek, a múltamnak köszönhetően megtanultam nem tervezni, nem gondolni arra, mi lesz holnap... megtanultam a mának élni. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudom, mikor kell befizetni a csekkjeimet, vagy mikor kell dolgoznom menni... egyszerűen képtelen vagyok leülni, és készíteni egy tervet akár csak egy hétre előre. A határidő naplómban pontosan fel vannak jegyezve a fontosabb időpontok... de ennyi... azokat tudom, hogy meg kell tegyem, még akkor is, ha csak két három hét múlva esedékes... de úgy nagyjából ki is merül a tervezésem ennyiben.

Szeretem a spontán dolgokat. Szeretek úgy élni, hogy engedem, hogy helyettem az élet hozza a lehetőségeket. Engedem, hogy megtörténjenek az események. 

Nem gondolkodom azon... mi lesz, ha... mi ...

Talán az a baj velem, hogy túl sok mesét olvastam annak idején, ahol a béka herceggé változott, a jó mindig elnyerte méltó jutalmát, a gonosz pedig mindig megbűnhődött.
De néha fel kell ébredni az álomvilágból. Néha körül kell nézni a való világban. Ha Hamupipőke a 21.században élt volna, még mindig lencsét válogatna, és Hófehérkét a vadász kinyírta volna az első adandó alkalommal. Bérgyilkosság... és ezzel vége is lett volna a mesének. És, mint kiderült fehér ló sincs... szürkének hívják... vagy esetleg albínónak... de nem fehérnek, akkor miért is lenne pont herceg? A valóság az, hogy megcsókolhatok én akárhány varangyot, az mind béka marad. És a herceg rohadtul nem kutatta volna át fele királyságát egy nőért ...

Bátornak hittem magam. Bátornak gondoltam magam. Az új életembe bátran belevágtam, bár néha meginogtam. Bátor nőként dolgozom több száz férfi között, akikkel remek kapcsolatot ápolok. Bátran felültem a lóra, és megtanultam lovagolni... közel a negyvenhez. És bátran vetem bele magam az életem minden kihívásába, mert tudom, minden rendben lesz... minden rendben van. A nagy erős, bátor, rettenthetetlen, gyermekét egyedül nevelő édesanya, aki nem ismer akadályokat. Ez lennék én.... vagy voltam? 

Új évi lovaglás. Készültünk rá mindannyian. Hiszen micsoda fantasztikus program megköszönni Istennek, sorsnak, Univerzumnak mindazt, amit kaptam, amit kaptunk. Felültem a lóra... három lépés után leszálltam a lóról. Nem éreztem magam elég ...

Elmúltak az ünnepek. Gyorsan tova száguldottak, és most itt állunk egy új év küszöbén. Kezdetét veszik a hétköznapok. Azon hétköznapok, amelyek időnként oly szürkék, és oly egyhangúak tudnak lenni. A hétköznapok, amelyek megesik, hogy esetenként a túlélésről szólnak, és egy szebb élet iránti vágyról.

Azt hisszük, valami NAGY dolognak kell megtörténnie, hogy merjünk lépni? Merjünk szembemenni az eddigi létünkkel? Merjük eldobni a családi mintákat, a társadalom ránk erőltetett szerepeit, hogy végre azt az életet élhessük, amelyről mindig is álmodtunk?

Annak idején azt hittem, egyszer csak megjelenik valaki az életembe, és mindent megváltoztat egy varázsütésre. Azt hittem, majd jön valaki, és megment a saját életemből. ...