Nézem őt. Fáradtnak tűnik. Már régen nem találkoztunk. Csak ülünk egymással szemben, némán. Tekintete keresi az enyémet. Szeméből eltűnt a csillogás. Olyan, mintha éveket öregedett volna az utolsó találkozásunk óta. Szeretném megölelni őt. Szeretnék neki mindenért köszönetet mondani. Az életért, az életemért, a gyermekemért. 

Ahogy figyelem őt, nézem a mosolyát, eszembe jut, vajon tisztában van vele, az elmúlt években mennyit segített ő nekem? Vajon tudja, ha ő nincs, akkor most én sem lennék? Vajon tudja milyen sokat jelent ő nekem? 

Szeretném neki elmondani. Szeretném, hogy tudja, mennyire is szeretem és tisztelem őt. Szeretném, hogy tudja, mi mindent jelent nekem. De ...

"12 éve várom, hogy visszatérjen hozzám, és megölelhessem őt. 12 éve öl meg mindennap a remény!" 

Ezekkel a szavakkal váltunk el. Sírok, potyognak a könnyeim és végtelen hálát érzek Isten, sors, Univerzum felé, mert én haza mehetek, és megölelhetem őt, ő aki a legfontosabb az életemben. A kislányomat. 

Egy szívbemarkoló történet egy eltűnt kisfiúról és az édesanyjáról, aki még nem adta fel! 

"Reggel megkérdezte, ki jöhet-e elém biciklivel. Sosem gondoltam, hogy emiatt aggódnom kellene. Akkoriban még biztonságos környéknek számítottunk, autó is elvétve járt erre. Akkoriban még más világ volt." - nem néz rám, csak bámul a végtelenbe, miközben törölgeti a könnyeit. Sétál ...

Csak néztem őt. Ő gyászolta a kislányát, én a kisfiamat. Forrt bennünk a tehetetlen düh, és forrtak az indulatok. Magunkat okoltuk, Istent, az orvosokat.... mindenkit. ÉS mérhetetlen üresség volt bennünk. Elvesztünk. Elvesztünk a saját életünkben. Pár nappal ezelőtt még arról álmodtunk, milyen lesz majd gyermekünket a kezünkben tartani. És most? Most itt ülünk a kórházban egy padon, és csak üvölteni tudnánk a fájdalomtól. Vége lett. Egy pillanat alatt. Én elvesztettem a kisfiam, ő elvesztette a kislányát. Sorstársak voltunk, egy kegyetlen sorsban osztoztunk. Bár tudtuk, min mehet keresztül a másik, mégis némán szótlanul ültünk egymás mellett, magunkba temetve a fájdalmat, a kérdéseinket, elnyelve a könnyeinket. 

Én a ...

Csend van. A nagy csendben az ember képes meghallani lelkének és szívének hívó szavát. Béke és nyugalom van mindenütt. Bennem is. Valaminek a vége, mindig egy új kezdete is. Most teljes szívemből ezt érzem. Véget ért valami, aminek el sem kellett volna kezdődnie, aminek esélyt sem kellett volna adjak. Most már tudom. Megtanultam a leckét. Megint megtanultam a leckét. Már nem tombolok, már nem ég bennem a harag, és a gyűlölet. Megbékéltem, elfogadtam, és ideje tovább lépjek. 

Érkezik egy üzenet. Beleolvasok. Szívem egyre hevesebben ver, mire a sorok végére érek, sírok. 

Egy történet bizalomról, hitről, erőről, és az anyai szív szaváról. 

Titkok... a titkokkal az a baj, hogy előbb vagy utóbb mindig felfedik magukat, ...

Fáradt vagyok. Jól eső fáradtság vette át rajtam a hatalmat. Bár évek óta lovagolok, Isten, sors, Univerzum most vezérelt egy olyan csapatba, ahol úgy érzem, megleltük a helyünket. A gyermekem, a lovam és én. 

Mindig elcsodálkozom, hogy a lovak mennyi mindenre is megtanítják az embert. Ők az élet nagy tanítói, és nem kérnek ezért cserébe semmit. Egyszerűen csak tanítanak... az életre. 

Nem hívott, nem küldött üzenetet, egyszerűen csak eljött hozzám. Mindig ezt csinálja. Ő az egyetlen, akitől ezt elviselem, akitől ezt elfogadom, és valahol a szívem és a lelkem még örül is az ilyen váratlan látogatásainak. Egy véletlennek köszönhetően ismerhettem meg. Hónapok kellettek, amíg a mi kis macska egér játszmánkból barátság ...

  Kapkodok. Rohanásban vagyok. Azt mondják az embert az élet próbára teszi azzal, hogy nem történik semmi, vagy minden egyszerre történik. Hát most minden egyszerre történik. Próbálom utolérni magam a nagy kapkodásban, a tömegben. Emberek... mindenhol ember... és mindenki feszült... mindenki ideges.  

Én már elengedtem a feszültséget. Megyek és intézem mindazt, amire eddig nem szántam időt. Pató Pál uras ej ráérünk arra még hozzáállásom, mint most is meghozta gyümölcsét. Az utolsó pillanatban kell elintézzem mindazt, amit már hónapok óta készülök elrendezni.

Karcolás... ezek a szavak jutnak eszembe... csak egy újabb karcolás. Megint hittem valakiben, megint hittem valakinek, megint felruháztam valakit olyan tulajdonságokkal, ...

Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Antoine de Saint-Exupéry. 

Csak állok az életemben és nézem azt a csodát, amiben részem lehet. És közben azon gondolkodom, hogy életünk lapjai, hogyan is állnak össze egy gyönyörű történetté. Vannak fejezetek, amelyek fájnak, van, amibe úgy érezzük belehalunk. De minden egyes fejezet elolvasása után egyre közelebb kerülünk egy célhoz, a célhoz. Persze, csak, ha nem adjuk fel. 

Visszatekintek pár évvel ezelőtti önmagamra, és nézem a mostani létezésem, és csak hálát érzek. Minden megélt pillanatért, minden fájdalomért, minden átsírt, kétségbeesett éjszakáért. Mert már tudom, minden egyes történet, arra ment ki, hogy végre merjek lépni, ...

Egy ideig álmodozó kislány voltam. De nem akartam én világot megváltani, híres színész, vagy énekes lenni. Én "csak" édesanya és feleség szerepről álmodtam. Három gyermekkel, egy emeletes családi házzal, és egy szerető férjjel, aki gondoskodik rólunk. Én "csak" ezt szerettem volna.

Aztán ahogyan teltek az évek, elfelejtettem álmodni, és elfelejtettem élni. Nagyon fiatalon megismerkedtem a férjemmel. Azt hittem én vagyok a világ legszerencsésebb embere, amiért az az ember engem választott társául. Csak évekkel később döbbentem rá, hogy bár engem akart, de nem szeretetből, hanem, mert felismerte minden gyengeségemet. 

A nagy szerelemben gyermeket szerettünk volna. És akkor kezdetét vette a hosszú hosszú évekig tartó küzdelem ...

Ez lenne a boldogság? - kérdezte tőlem. Szeme csillogása számomra megadta a választ. De ő nem ezt látja. Ha belenéz a tükörbe látja  ráncait az arcán, amelyek az elmúlt évek alatt csak sokasodtak. Ha belenéz a tükörbe, csak fáradt, táskás szemeket lát. Ha belenéz a tükörbe.... azt látja... megöregedett. Elszálltak az évek, és ő itt áll egy olyan életben, amelyet talán nem is akart magának. Most nem látja meg a szépet, a pillanatokban rejlő boldogságot. Keres valamit.

Évekkel ezelőtt feladta. Már nem volt ereje keresni. Újabb és újabb csalódások érték. Egyedül volt a világban két kicsi gyermekkel. Volt lakáshitele, meg egy alig fizető állása, és egy nagy szerelme, aki aztán egyik pillanatról a másikra elment az ...

Két Angyal nézegeti a facebookot:

- Te, hol ez a sok bölcs ember? - Kérdezi az egyik.
- Hogy- hogy hol? A gépek előtt. - Válaszolja a másik.
- És mikor nincsenek a gép előtt, hova tűnek?
- Kimennek az utcára, dolgoznak...
- De itt mindenki olyan, mintha mindent tudna, az életét meg úgy éli, mintha semmit.
- Ezt hogy érted?
- Nézd ezt a sok bölcs és igaz mondást, idézetet. Ennyit a világ összes angyala nem tudna összehordani. Utána nézd meg az embereket az utcán, boltban, munkahelyeken. Mintha nem is ezek az emberek lennének, és soha nem olvasták és adták volna tovább ezeket a gondolatokat.
- Bevallom, ennyi idézet még engem is megzavar. Nemcsoda, hogy az emberek sem bírnak velük. Nézd csak azt az embert ott, neki ugyanúgy tetszik az az ...