Menekülni, menni akartam. El... bárhová... akárhová... csak el onnan, akol voltam. El az életemből, elmenni a férjemtől.. mert nem bírtam tovább. Nem bírtam az óránkénti ellenőrzést... nem bírtam a folyamatos bántalmazást, a lelki terrort... nem bírtam, hogy csak és kizárólag azt tehettem, amit ő…

 Csend van, szombat, ünnep.... végre lelkiismeret furdalás nélkül csinálhatom a semmit. Jó érzés... a lehető legjobb. A kedvemet még az sem rontja el, hogy folyamatosan cseng a telefonom. Pihenni szeretnék. Nem reagálni a hívásokra. Csendben itthon lenni. Beülök a gép elé. Kitárul előttem a…

 Nézem őket. Lassan elindul a csapat. Fáradt vagyok.... mégsem érzem tehernek ezt az egészet. Szeretek itt lenni, szeretek velük lenni, szeretem hallani, ha nevetnek, és szeretem látni őket, hogy van egy közös szenvedélyük, amely sodorja őket bárhová is az élet, örökre összetartja majd a csapatot.…

 Ülök a kertben. Csak nézek magam elé. Már nem hallom az éjszaka neszeit. Most nem hallok semmit. Háború dúl a lelkemben, az életemben. Hittem valamiben, nagyon... túlságosan... Aztán egyszer csak hirtelen egyik pillanatról a másikra minden semmivé lett. Mintha soha nem is létezett volna. Vagy talán…

 Csak ülök csendben a kertemben. Üresnek érzem magam. Üresnek és fáradtnak. Valahogy minden más. Olyan, mintha egyetlen pillanat alatt változott volna meg minden. ÉS nem a jó irányba. Az az érzés van bennem, "Én nem ezt akartam!" Csak szívom a cigarettámat, miközben nézem, ahogyan az állataim…

Emberek vagyunk, létezünk, élünk.... és a legtöbben elmondhatjuk magunkról... van egy múlt a hátunk mögött. Egy múlt, amelyről azt hittük, már letettük a terheket, már megszabadultunk az árnyaitól... egy múlt, ami már elmúlt, amiről azt gondoljuk, nem vet árnyékot a jelenünkre. Hiszen már nincs. És…

Gyerekkoromban állandóan tanultam. Csak és kizárólag a tanulással foglalkoztam. Nekem nem volt más választásom, nem lehetett más választásom, mert édesanyám kellően megtorolta a nem ötös osztályzatot. Már két héttel a felmérők, témazárók előtt véresre rágtam a körmöm, mert nekem meg kellett felelnem…

Ültek a padon. Fogták egymás kézét. Olyan szeretettel néztek egymásra, amely még az én szívemet is örömmel töltötte el. Már messziről látni lehetett a mosolyukat. Rendben volt közöttük, és körülöttük minden. Jó volt látni őket, jó volt részese lenni ennek a pillanatnak. Amikor észrevettek,  intettek…

Az ember éli az életét, úgy ahogyan jónak látja, vagy úgy ahogyan képes rá. Telnek az évek. Belül a szíve mardossa, hogy cselekedni kellene, mert nem jó... semmi nem jó! A lelke szabadságra vágyik, végre eldobni mindent, ami eddig nem működött, és megkeresni azt a valamit, amiért a világra jött.…

    Élet. Éljük, túléljük, hiszünk, remélünk, álmodozunk, bízunk..... aztán egyszer csak feladjuk. Vége lesz... mindennek... az álmoknak, a vágyaknak, a hitnek... és nem marad semmi. Ott állunk életünk romja felett, és azon gondolkodunk, hol rontottuk el? Hol kellett volna, hogy másként…