Van, amikor nincsenek sokat mondó gondolatok. Van, amikor nincsenek történetek. Van, amikor zajlik az élet! Hát bizony, manapság, mifelénk így szokott! 

Sokáig éljenek a szakemberek!

Egyik reggel, szememet kinyitván, gondoltam, szépen kiosonok hálószobámból, csendben nehogy a másik szobában felébredjen a drága egyszem utódom. Nálunk ez nagy kihívás, mert minimum két macska nyávog, hogy éhen hal, és három kutya ugat, csahol, nyüszít, nyekergő hangot kiadva ásít. De mit nekem kihívások.

Az jutott eszembe, és ha már eszembe jutott, ki is viteleztem, hogy felhúzom a redőnyömet. Nos nekem még a régi faredőnyeim vannak, amelyeket szépen felújíttattam. Vagyis ezekbe még került anyag, és minimum 50 kilósak. 180-as ablakaim vannak. ...

  Az életnek vannak gyönyörű pillanatai, és vannak kegyetlenek. Csak telnek szépen csendben életünk napjai, és közben történnek az események. Van, hogy merünk álmodni! Van, hogy remélünk annyira, de annyira. Talán most sikerül. Talán végre teljesül! Talán végre ma beteljesül! ÉS csak reménykedünk. Minden este úgy hajtjuk álomra a fejünket, hogy kérjük Istent, az Angyalokat, Univerzumot, sorsot, hogy segítsen! Váljon végre valóra szívünk vágya.

Aztán minden reggel úgy ébredünk, hogy igen, ez lesz az a nap! És nekiindulunk a perceknek, az óráknak. Már nem gondolunk a nagy vágyunkra, hiszen a gondolataink elterelődtek róla, csak éljük az életünket, elvégezzük a munkánkat, a bevásárlást. Aztán észrevétlenül lenyugszik a nap, ...

 Állok az ajtóban. Kopognom kellene. Bekopogni és bebocsájtást nyerni. A percek óráknak tűnnek. Emelem a karom. Kopognom kellene. Csak állok ott az ajtóban, állok ott az ajtódban, és azt érzem, kopognom kellene. Még sincs erőm hozzá. Várok. Talán a megfelelő pillanatra, talán arra, hogy megérezd itt vagyok, és magadtól nyisd ki az ajtót. Kopognom kellene, de én csak állok az ajtóban.

Fél éjszaka úton voltam, és most itt állok a cél előtt, és mégsem teszem azt, amiért idejöttem. Az éj csendjében állok a sötétben... kopognom kellene.

Aztán eszembe jut a múltunk. Eszembe jutnak a közös pillanatok, a mesék, az álmok, a szerelem, a vágy. Eszembe jutnak a szavaid. Látom magam előtt mosolyod, csillogó szemed. Kopognom kellene.

Évek ...

 Ez a történet nem most kezdődött. Úgy negyven évvel ezelőtt megszületett egy kicsi lány, aki a Karola nevet kapta. Volt boldogság, öröm, eme kicsi lélek megérkezésekor. Aztán a sors, élet, Isten közbeszólt összekuszálódtak a szálak, és Karolának édesanya nélkül kellett felnőnie, egy családban, akik szerették, mindent megtettek érte, de az édesanyát nem tudták pótolni. Karolának természetes volt az, ami másnak fájna. Az anyák napi ünnepségen csak a nagymama volt jelen, ő sosem tudta meg, milyen az anya-lánya kapcsolat.  

Egy asszony fájdalmas története a lemondásról, a szeretetről egy jobb élet reményében. Nem magának akarta a jobb életet, hanem a gyermekének. Amikor megismerkedett a férfivel, még nem tudta, hogy az igazi ...

 Napok óta érlelődnek bennem ezen gondolatok. Talán a lányom és én szerencsések vagyunk, mert ritkán kerülünk a magyar egészségügy rendszerébe, a közoktatás meg olyan, amilyen mégis próbálom, próbáljuk a dolgok jó oldalát nézni. Aztán van, amikor én is elkeseredek, és képtelen vagyok érvényt szerezni az igazamnak, vagy vélt igazamnak. De mi még szerencsések vagyunk. Az elkövetkező írások olvasói történetek. Mert van, amikor elfogynak a szép történetek. ÉS sajnos erre van mostanában a legtöbb példa. 

Igen... tudjuk... egészségügy, és oktatás. Alacsony bérek, túlterheltség. De kérdezem én, amikor valaki eldöntötte, hogy a tanári pályára lép, vagy az egészségügyben szeretne dolgozni, akkor ezzel nem volt tisztában? ÉS ...

 Szeretem a vasárnapokat. Lelkiismeret furdalás nélkül pihenhetek akár délig. Pihenhetnék, de amióta egy Drága ló úgy döntött szeretne a mi lovunk lenni, a hétvégék sűrűek, és úgy eltelnek, hogy vasárnap este csak azt veszem észre, hamarosan kezdődik egy új hét, és én még a mostanit sem zártam le. 

Olvastam az egyik internetes oldalon, hogy hogyan is kellene teremtenünk, illetve hogyan taníthatjuk meg a tudatalattinkat teremtésre. Ezen mindig elgondolkodom. Tele vagyunk lehetőségekkel, hogy teremtsünk, mégis a legtöbben itt állunk megoldandó feladataink sűrűjében, és azt sem tudjuk, hogyan másszunk ki ezekből. 

Szerencsés ember vagyok én, nagyon szerencsés. Egy rakás olyan dolgot teremtettem, amit nem is szerettem volna. Gondolok ...

 Hazafelé tartottunk az iskolából. Akkor  épp a Putyin látogatás lázában égett az ország, vagy inkább bosszankodott. Tavaly láthattuk az elnöki különgépet (vagy valamelyiket a háromból) landolni, illetve voltunk olyan szerencsések vagy pechesek, hogy beleszaladtunk a konvoj útvonalába, aminek az lett a következménye, hogy hosszú hosszú órákat dekkoltunk egy parkolóban. De amikor elvonult előttünk a csapat, az egyszerre volt félelmetes, és tiszteletet parancsoló. Mi a gyermekemmel a bosszankodás helyett próbáltuk a jó dolgokat látni ebben. Emlékszem a kicsi lányom arcára, ahogyan komolyan gondolkodva nézett maga elé, majd halkan megszólalt: "Anya! Nagyon jóképű lehet ez a Putyin, ha így védik!" Nagyon jót nevettünk. "Hát kicsikém, ...

 Szembejött velem ez a hír, még tavaly történt, mégis  megérintett.  Nem nézek tévét, és szándékosan kerülöm a sok negatív hatást, ami ér a külvilágból, vagy érhetne... de emellett most nem tudtam elsétálni. 

Két év fogház! Talán a büntetés súlya rendkívül túlzó, de az elkövetés módja, és oka ami bennem mélyebb nyomot hagyott. 

Szerelemféltésből megverték 13 éves társukat, gyűrűjét, karkötőjét elvették! 12 évesen szerelemféltés! 12 évesen! Mi játszódhatott le a lányok fejében, hogy erre vetemedtek? Mi az, hogy 12 évesen szerelemféltés? Kinek a felelőssége, hogy egyre fiatalabb gyerekek követnek el súlyos bűncselekményeket? 

Az oktatási rendszer tehet róla? Mi szülők? Vajon hibázott valaki? Persze ...

 Történetek idősekről, betegekről, akik, ahogy mondták elfelejtette őket a halál. Ők már mennének, de még maradniuk kell. 

Egy idős bácsi története érintette meg először a lelkem. Alzheimer kórban szenved. Vagyis, amikor elmentem hozzájuk látogatóba, én azt láttam ő nem szenved, viszont a körülötte lévők igen. A bácsi csak ült az ágyán, miközben én beszélgettem feleségével, aki gondosan ápolja őt. Néha feltett egy kérdést: "És jól van?" A kérdése nekem szólt. Én mosolyogva feleltem neki mindig. "Igen." Ő ült tovább az ágyában mosolyogva, aztán pár perc múlva megint megkérdezte. A külvilágról semmit nem tud, már nincsenek emlékei. "Csak" van. Az Alzheimer kórról az Életünk lapjai film jut az eszembe. A valóságban ...

 Talán az energiák, talán a január? Magam sem tudom. Nem leltem az életemben a szépet, tele voltam félelemmel és aggódással, és ez szépen csendben belopózott életem minden megélt percébe. Féltem és rettegtem, talán attól, hogy nagyon közel kerültem, hogy elveszítsek mindent, ami itt a fizikai világban oly sokat jelent nekem. Próbáltam összeszedni magam, de mindenfelől tragédiák, halálok, természeti katasztrófák képei jöttek velem szemben. Nem bírtam tovább. Ki kellett mozduljak a mindennapokból, a hétköznapi életemből. Elindultam gyalog, amerre vezérelt a szívem. Magam sem hittem volna, hogy ilyen csodás környéken élek. A zord időjárás által fehérbe öltöztetett táj, most mindent még szebbé varázsolt. Igen! Ez kellett nekem. A ...