A most következő intelligencia teszten nagyon jól szórakoztam. Teszteli, hogy hajlamosak vagyunk-e mindent túl komplikálttá tenni, mennyire vagyunk képesek végiggondolni a cselekedeteink következményeit, teszteli a memóriát, és, hogy milyen gyorsan tanulunk a hibáinkból. Nos... én elbuktam! Mind a négy kérdést! :D :D :D Bevallom hősiesen!  Viszont amikor elolvastam a helyes válaszokat, nagyon nevettem. 

Nem kell túl komolyan venni az eredményt! A lényeg, hogy jól érezzük magunkat! A megfejtést, csak a válaszok megadása után nézzétek meg! :D :D 

A klasszikus és közismert beugratós kérdés továbbfejlesztett változatát, ezt a kis kérdőívet az amerikai Andersen konzultációs iroda készítette. 

1. Hogyan teszel egy zsiráfot a ...

 Nem tudom társadalmi jelenség-e, nem tudom, hogy ez vajon csak ránk magyarokra jellemző-e... semmit nem tudok. Annyit érzek, hogy fáj a szívem, és a lelkem. Mert a tapasztalások, amelyeken most ismét keresztül megyek fájnak, és feltépik a régi sebeket. Életem folyamán nagyon kevésszer érezhettem magam biztonságban, de minden egyes pillanatra emlékszem, talán örökre beivódott a tudatalattimba. 

Vannak és lesznek gyengék. Gyengék, akiket csak mások titulálnak gyengének. Mert nem állnak be a sorba, vagy mert egy kicsit másképp látják a dolgokat, mint a többség. Ezek a társadalom által gyengének hívott emberek azok, akik egyedül ülnek a buszon az osztálykiránduláson, akiknek nincs párjuk egy egy projekthez, akiket soha nem választ ...

 Gyermekét egyedül nevelő édesanya vagyok. Dolgozom, háztartást vezetek, kertet rendezek, ellátom a kutyáinkat, macskáinkat, pikkelyeseket, páncélosokat, és egyéb állatainkat, és persze, ami a legfontosabb, mindent megteszek, hogy drága, egyetlen kicsi lányomat felkészítsem az életre. Fogom a kezét, és kísérem útján. A nagy közös lovaglások, és a sok élmény, ami még különlegesebbé teszi az anya lánya kapcsolatunkat. Sokan mondják, szerencsés vagyok, amiért közös hobbim van a gyermekemmel, mert így még több időt tölthetek vele, szeretetben, nevetésben.

A nyári szünetben van, hogy eljön velem dolgozni. Beülünk a kocsiba, és végig dumáljuk az utat. Addig is együtt vagyunk. Rendkívül család barát helyen dolgozom, így nem kell ...

 Elakadtam a bürokrácia útvesztőjében. Végső megoldásként a belvárosba kellett menjek, hátha ott orvosolni tudják a megoldandó feladatomat. Sosem megyek a városba kocsival. Leteszem az autóm egy P+R parkolóba, aztán irány a metró. Most is így tettem. Bár kora délelőtt volt, meglepett a tömeg. Azt hittem ilyenkor az emberek többsége dolgozik. A végállomáson való felszállás egyik nagy előnye, hogy még lelhet az ember ülőhelyet. Egy idős hölgy mellett foglaltam helyet. Gyönyörű frizurája, sminkje, és kis kosztümjével úgy festett, mint egy igazi angol kisasszony. Szép volt, bár arcán nyomot hagytak az évek. Elég elveszettnek tűnhettem a tömegközlekedésen. Csak ültem, és néztem az embereket, és alig vártam, hogy kiléphessek a friss ...

 Fáradtan ébredtem. Pár napja valahogy így vagyok ezzel. Kicsit túl aggódtam az életem, a létezésem. Valahogy beleragadtam a mókuskerékbe... foglyul ejtett a szürkeség... és nem akart elereszteni. A lelkem jelezte, ideje megpihenjek, ideje felhagyjak a folyamatos idegeskedéssel, a félelmeimmel, az aggódással. Eddig így éltem... de pár hete történt valami, magam sem tudom, mi , és eluralkodtak rajtam eme érzések.

Hallgattam a közlekedési híreket. "Gyalogos gázolás a.... " már ki is kapcsoltam a rádiót. Messze történt attól, ahová tartok, nem befolyásol a közlekedésben. Még kértem Istent, sorsot, Univerzumot, küldjön segítőket a helyszínre, elmondtam egy áldást, és kértem, történjen minden a lélek akarata szerint. ÉS már nem is ...

   Nem vagyok egy orvoshoz járó típus, szerencsére az lelkem nem így akarja tudtomra adni, hogy baj van. A mai nap azonban más volt. Napok óta hányingert éreztem, apróbb rosszullétek jöttek rám, volt, hogy vezetés közben. A háziorvosom akkor látott utoljára, amikor az alkalmassági kellett a jogosítványom meghosszabbítása, vagy megújítása végett. Délután összeszedtem az energiám, és felkészültem a több órás várakozásra a rendelőben. Meglepő módon, hamar bekerültem. Elmondtam a panaszaim.

A doktornő megvizsgált, és azonnal mentőt szeretett volna hívni, mert vakbélre gyanakodott. Sikerült elérjem, hogy még hazamehessek, hiszen gyermekem otthon volt egyedül, és egy drága barátnőm felajánlotta, hogy elvisz a kórházba, így ...

 A hétköznap a piacokon mindig rejteget valami bájt, szépséget. Ilyenkor nincsenek tömött sorok, ideges emberek. Meghallgathatsz a zöldségesnél állás közben egy két receptet, akár le is írhatod, hiszen mindenki így cselekszik a sorban, beszélgethetsz az előtted állóval, aki azért vesz piros színű paprikát, mert a fia csalamádét szeretne, abban pedig a pirosabb szín mutat jól. Ilyenkor egy kicsit szerethető lesz a társadalom, szerethetőek lesznek az emberek. A hentessel jókat lehet nevetni, amikor kéred tőle az ebédnek valót.

Későre járt már, mégis úgy gondoltam, beugrok a helyi piacra, hogy elkerülhessem a szombati tumultust. A szabad parkolóhelyek száma jelezte, hamarosan bezárnak az üzletek, a megfáradt kereskedők pihenni térnek, ...

 Bár a kislányom, illetve nagylányom, már hetedik osztályba lép, még élénken él bennem a kép, amikor kerestem neki megfelelő iskolát, ahol elindulhat a tanulás útján.. Már akkoriban sem volt túl jó vélemény a közoktatásról, és bizony az óvodában tapasztalhattam is, milyen az, amikor valaki (jelen esetben a gyermekem) valahogy nem tud, nem akar, vagy nem lehet beleilleszteni egy sorba... elvárásba... akármibe. Rengeteg fejlesztés, különfoglalkozás volt a részünk... de csak nem akart olyanná válni, mint mások. Akit nyugodt szívvel be lehet ültetni a padba, aztán szépen lassan vagy megszokja a rendszert, vagy valahol elveszik a rendszerben. 

Tudom magamról, milyen nehezen is álltam helyt annak idején az iskolapadban. Micsoda kényszer volt ...

 Ülök az otthonomban. Lassan négy éve, hogy megleltem ezt a kicsinyke házat, ahol biztonságra leltünk a gyermekemmel, ahol békében élhetünk, amely az otthonunk. Nekünk előtte csak helyek voltak, ahol laktunk, de egyiket sem nevezhettük otthonunknak. Nem tudtuk, mikor kell tovább mennünk, nem tudtuk, mikor kell másik helyet keresnünk, ahol, ha csak egy kis ideig is, de megint nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket. Aztán megleltük ezt a házat. Nagy fenyőfák ölelték körbe. Az első pillanatban éreztem, hazaértem. Sötét, esős téli éjjel volt, amikor a gyermekemmel a buszról megpillantottuk ezt a házikót. Pár héttel később már itt tértünk nyugovóra.

Ebben a házban éltem már, amikor nagy harcokat vívtam a volt férjemmel, hogy végre ...

  Menekülni, menni akartam. El... bárhová... akárhová... csak el onnan, akol voltam. El az életemből, elmenni a férjemtől.. mert nem bírtam tovább. Nem bírtam az óránkénti ellenőrzést... nem bírtam a folyamatos bántalmazást, a lelki terrort... nem bírtam, hogy csak és kizárólag azt tehettem, amit ő engedélyezett.  Levegőt akartam! Szabadságot! Nyugalmat! Megnyugvást! Addigra már semmi önbizalmam, semmi erőm nem volt... legalábbis én azt hittem. Hányszor, de hányszor gondoltam arra, hogy majd egyszer csak érkezni fog valaki, aki egy szempillantás alatt kirángat ebből a földi pokolból! Megmentőre vágytam... mert abban a hitben voltam, hogy én nem tudom megmenteni saját magam. 

Egy szombati nap volt. Három nap alatt a folyamatos félelem ...