2014-es év volt a vízválasztó az életemben. Addigra olyan megállíthatatlanul száguldottam a szakadék felé, hogy két választásom volt. Vagy megállok, és gyökeresen megváltoztatok mindent, ami az addig létezésemet jelentette, vagy egyszerűen megyek tovább… és vége lesz… sokkal hamarabb, mint gondoltam volna. Egészen az öngyilkosság gondolatáig eljutottam, hiába volt mellettem a gyermekem… eljött az a pont az életemben, amikor majdnem ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy folytassam. Minden olyan reménytelen volt, kilátástalan, jövő nélküli. Semmi… egy nagy semmi volt. És egyszer eljutottam odáig, hogy azt gondoltam, a gyermekemnek jobb lesz nélkülem, mert én csak visszahúzom őt, nem tudom neki megadni mindazt, amire szüksége van… ...

 Beköszöntött az ősz... elkezdődött az iskola. És elkezdődtek a rutinszerű hétköznapok. A korán kelés, a kötött programok... mindaz, amitől, ha csak pár hónap erejéig is, de megszabadulhattunk. Élvezve a szabadságot, az "azt csinálok, amit akarok" életérzést. Ennek most vége. Ha van kedvünk, ha nincs fel kell kelnünk, a gyermeknek tanulnia kell.... minden olyan szükséges... muszáj... kell. Ennek ellenére a lehető legtöbb örömöt próbálom becserkészni a hétköznapokba, ezáltal könnyebbé és szebbé válhasson mindaz, ami KELL!

Egy kedves barátom hívott, ha lehetőségem és időm engedi menjek el egy vonatjegyért az egyik pályaudvarra. Nem szeretek vezetni a városban, nem szeretek parkolni. Nálam épp ezért már az indulás is stresszel ...

Késő este volt. A levegő hűvössége már érzékelteti, hogy bizony beköszöntött az ősz. Szeretem ezeket az estéket. A csillagok az égen, mintha új álmokat, reményeket, és hitet adnának, az éjszaka csendjében csak a tücskök hangját lehet hallani. Ültem a teraszomon. Kiürült az elmém, elcsendesedtek a gondolataim. Átadtam magam a pillanatnak, a pillanat szépségének. Ekkor láttam, hogy megáll a házam előtt. Magam sem tudom, hogyan és miként alakult, hogy barátokká váltunk. Hirtelen és váratlanul érkezett az életembe, és én az ő életébe. Aztán megszerettük egymást, és most már itt vagyunk a másiknak, ha úgy érezzük szükségünk van valakire, aki meghallgat, aki nem ítélkezik, akit bármikor fel lehet hívni, ha úgy érezzük, ...

 Nap, mint nap lehet olvasni a facebookon leginkább arról, hogy mi az, ami hiányzik a mai nőkből. Arról már sokkal kevesebbet, mi hiányzik a mai férfiakból? Nem gondolkodtam még soha ezen, hiszen, hogyan is mondhatnám én meg, vagy felelhetnék én erre a kérdésre? Egy hétköznapi nő vagyok, aki egyedül neveli a gyermekét. Igen... nekem is voltak "tévedéseim". Igen... tévedtem... hittem emberekben, hittem szerelmekben, amelyről aztán kiderültek, hogy hamis képek kergetése volt. Mégsem gondoltam, hogy ez a másik fél hibája lenne. Egyszerűen elfogadtam a helyzetet, és még jót is mosolyogtam önmagamon, aki még mindig képes ennyire többet, mást látni bizonyos emberekbe, férfiakba. És milyen csodálatos érzés is volt, megszabadulni egy egy ilyen ...

 Ülök a kertemben. Már sötét van, csillagok az égen, és közben hallgatom a tücskök ciripelését. Az utóbbi időben túl sokat harcoltam... önmagammal. Önmagammal, és azzal a világgal, amelyet megteremtettem magamnak, és széthullani látszott. Minél kétségbeesetten kapkodtam a darabok után, annál erőteljesebben esett szét minden. És tehetetlen voltam. Tehetetlen és kétségbeesett. És csak néztem, ahogyan darabokra esik minden. Magával víve mindent... hitet... reményt... kitartást... és az álmaimat. És csak álltam... és néztem... mert nem volt más választásom. 

Ha az ember egyedül él, akkor nincs senki, akit az éjszaka közepén felhívhatna, hogy most nagyon rosszul vagyok. A barátokat már nem illik ilyenkor zavarni. De egy éjjelen ...

Rohan a világ. Rohan az idő. És a rohanó világunkban a rohanó idő alatt nincs időnk semmire. Sem magunkra, sem másokra. Még észre sem vesszük, és már megint hétvége... majd egy újabb szempillantás, és már ennek is vége... Az idő csak rohan... pedig néha annyira szeretném visszafordítani. Még egy percet eltölteni valakivel... csak még egyetlen percet, hiszen annyi mindent nem mondtam még el neki... annyi mindent... De már nincs idő... nincs időm.... már nem mondhatom el neki. 

Az életem tele van megoldandó feladatokkal... és csak rohanok... rohanok, miközben semmire nincs időm, és valójában semmit nem intézek el... és az esték csak jönnek és jönnek... a napok csak telnek és telnek. Most itt állok, és egy ártatlan kicsi kutya halála ...

 Csend van, szombat, ünnep.... végre lelkiismeret furdalás nélkül csinálhatom a semmit. Jó érzés... a lehető legjobb. A kedvemet még az sem rontja el, hogy folyamatosan cseng a telefonom. Pihenni szeretnék. Nem reagálni a hívásokra. Csendben itthon lenni. Beülök a gép elé. Kitárul előttem a virtuális világ. Tanmese a modernkori életről.

Zoli kitesz egy fotót a facebookra. Zoli boldogan mosolyog kis családjával a helyi strandon. Zoli faluban él. Egy olyan faluban, ahol mindenki tud, vagy tudni vél mindent a másikról. Amiről meg nincs tudomása, arról kreál egy sztorit. A falut úgysem érdekli a valóság. A faluban már csak azok maradtak, akiknek nincs más választásuk. ÉS ebben a faluban, miután soha nem történik semmi, kell a beszédtéma. ...

 A napok rohannak. Még szinte el sem kezdődött, mégis hamarosan véget ér a nyári szünet. Lassan kezdetét veszi a hétköznapi rutin. Korán kelés, felelések, dolgozatok... és a harcok... amikor gyermekek harcolnak gyermekek ellen... és szülők szülők ellen.  A Te gyereked nem hagyja békén az én gyerekemet... stb. stb. 

Mi is voltunk gyermekek... nem is olyan rég. Bár, amikor a kislányomnak elmeséltem, hogy amikor anyád volt kicsi, még nem volt mobiltelefon... vonalas sem... kábeltévéről nem is hallottunk... számítógépet hírből sem ismertük... és soroltam azon dolgokat, amelyekről mi még csak nem is álmodtunk annak idején. Gyermekem rám nézett, és kikerekített szemekkel kérdezte: "Miért anya, Te hány éves vagy?" A világ, a technika ...

MTI Fotó: Kovács Tamás

Kislányként önfeledten néztem az Olimpiát. Nekünk még Darnyi Tamás, Egerszegi Krisztina voltak a hőseink. Olyan fantasztikus érzés volt szurkolni nekik, látni őket az olimpiai dobogó legfelső fokán. Sosem dédelgettem sportolói karrier álmokat. Sosem hittem, gondoltam, hogy egyszer én is olimpiai bajnok leszek. Aztán úgy hozta a sors, hogy a tehetség kibontakozott a családunkban. Szabó Gabi olimpiai bajnok az unokatestvérem. Emlékszem még, amikor kislányként edzésekre járt. Hajnalban kelt, de sosem panaszkodott. Csak ment és tette a dolgát. Mint ahogy ment akkor is, amikor már Magyarország élmezőnyébe tartozott. Emlékszem egyszer eljött értem, és kimentünk oda, ahol edzeni szokott. Gyönyörű verőfényes nyári ...

 Csípős volt a reggel. Bár még csak augusztus közepén járunk, mintha már beköszöntött volna az ősz. Már éjjel nem lehet nyitva hagyni az ablakokat, hogy a város megszűnő zajában hallani lehessen az éjszaka hangjait. Korán ébredtem. A lelkemig hatolt a hideg. Nem terveztem mára semmit, csak a pihenést. Az elmúlt napok megviseltek. Aludni akartam... kialudni mindent... a fáradtságot, a kihívásokat, a megoldandó feladatok nyomását, az életet... az életem. Van, amikor a lélek elfárad. Most az enyém nagyon fáradt volt. 

Szombat van. Bár aludni akartam a hajnal napsugarai felébresztettek. Kiültem a teraszra kezemben a forró kávémmal. Csend volt körülöttem. A város még aludt. Hétvége vette kezdetét. Én pedig ülök a teraszomon, és az ...