Valamikor, nem is oly régen, a lelkem úgy döntött leszületik eme Földre. Készített magának egy szép tervet, és nekiindult egy hatalmas kalandnak. 

Ismét eltelt egy év. És micsoda év is volt! Tele élményekkel, álmokkal, csodákkal! 

Pár évvel ezelőtt számomra a születésnap nem jelentett semmit. Nem érdekelt. Eltelt egy újabb év, és nem történt semmi. Még annak sem tudtam örülni, hogy túléltem. Csak vártam, hogy teljenek a napok, a hetek, a hónapok! És ennyi. Így éveken át nem voltak torták, nem voltak gyertyák, amelyeket elfújva kívánhattam volna valamit. Mert nekem ez a nap nem volt ünnep. Nem szerettem az életet. És csak azt vártam múljon el. Aztán az égiek a segítségemre siettek.

Immáron második éve lehetek teljesen ...

Hányszor gondolkodunk el életünk folyamán egy egy megtörtént esemény után, hogy vajon, miért is alakult így? Én voltam a hibás? Esetleg a másik fél? Vagy mindketten? És ezen gondolkodunk nap, nap hosszat. Sokszor még az éjjeli álmok helyett is keressük a felelősöket, keressük az okokat, keressük, ki hibázott!

Mi lenne, ha nem ezt tennénk? Ha egy egy történet után elfogadnánk azt, hogy ennek így kellett történnie? Mi lenne, ha nem gondolkodnánk, nem keresnénk felelőst?! 

A házasságom kudarcáért vajon okolhatom magam? Vagy a volt férjemet? Én nem ezt teszem. Elfogadom, hogy megtörténtek a dolgok. Nem tudnék már rajta változtatni. És nem keresek felelősöket. Elfogadtam, hogy megtörtént, levonom belőle a megfelelő tapasztalatot, és ...

"Gyerekként szerinted, mit értettem az egészből?
A nem kevés verésből, a kiabálva kelésből
A mai napig erre emlékeztetnek a sebeim
A mai napig mutatják a fájdalmat a szemeim"  Children of Distance

Úgy tartják, hogy a lélek maga választ családot leszületése előtt. Ezen mindig jót mosolygok. Talán átgondolhattam volna ezt egy kicsit jobban. Nekem az Anyák napja nem jelent semmit. Talán csak összeszorul egy kicsit a szívem. Mert ilyenkor mindig elgondolkodom rajta, vajon másként alakult volna az életem, ha nekem is van édesanyám? Ha megismerhettem volna a simogató anyai kéz melegét, az ölelését, ha lett volna kihez forduljak, ha bántott valami, ha fájt az élet? Most már elfogadom, hogy mindennek így kellett történnie, néha mégis ...

Szerettük azt a napot, mint a többit is. Fülledt meleg volt. Akkor már napok óta tartott a hőség. Fojtogatott. Mintha oxigén sem lett volna a levegőben. A nappal nehézségeit éjjelente sem lehetett kipihenni, mert a levegő forrósága lehetetlenné tette ezt. Vártuk, hogy érkezzen végre enyhülés! Vártuk, hogy végre pihenhessünk. 

A medencében voltunk! Nálam Nobel díjat érdemel, aki, ki vagy feltalálta ezeket a medencéket, amelyek már nem számítanak luxusnak. Ültünk a medencében, ittuk a hideg üdítőt, és hálát adtunk az Univerzumnak, amiért ebben a nyári kánikulában, hétköznap lehetőségünk itt lenni. "Tudsz élni!" Jegyezték is ezt meg nekem. Igen. Tudok. Most már tudom, mi az élet. És mindent megteszek, hogy megélhessem a csodáit. ...

Nem is olyan régen, még merőben más életet éltem. Talán életnek sem lehetne nevezni. Reggel felkeltem, és mindent tettem monotonan. Vártam, hogy eljöjjön az éjszaka, majd a reggel, teljenek a napok. Túlélni akartam, és semmi mást. Aztán már túlélni sem. Nem akartam elhinni, hogy csak ennyi egy élet. Reggel felkelni, végig csinálni egy napot, szinte lélek nélkül. És az Univerzum, Szellem, Isten, sors nevezzük bárminek, segítő kezet nyújtott nekem, és ma már tudom, hogy NEM ennyi egy élet! NEM ennyi az élet! Az élet tele van szépséggel, álmokkal, csodákkal, szépséggel, csak a régi életemben nem voltam képes látni ezeket, nem voltam képes észre venni mindazt, ami a szemem előtt volt. Nem voltam képes látni.... sem a szememmel, sem a ...

Sokszor felteszik a kérdést: Mit tennél, ha tudnád a következő nap lesz életed utolsó napja?" Sosem gondoltam bele ebbe a kérdésbe, sosem. Én megfordítom ezt a kérdést: Honnan tudjuk, honnan tudhatjuk, hogy nem a következő nap lesz életünk utolsó napja? Honnan? Mi az, ami annyira eltölt bennünket hittel, hogy szinte természetes minden este, hogy lefekszünk, hogy természetes minden reggel, hogy felkelünk? Honnan hisszük oly mélyen, hogy, amikor reggel kilépünk otthonunk kapuján, este még belépünk rajta? Honnan van ez a mély hitünk? Mert ez bizony nem más, mint mély hit! Hogy meg sem fordul a fejünkben, hogy eljön egyszer egy nap, amikor már nem érünk haza, vagy nem megyünk el otthonról, vagy nem fog eljönni a másnap.

Bakancslista. Talán ...

Kaptunk egy életet. Ajándékba. Azért, hogy megélhessük mindazt, amit meg szeretnék élni, átélhessük a csodákat, a szépet. Ehelyett mit is teszünk? Versenyzünk! Versenyzünk, hogy kinek volt vagy van nehezebb élete, kinek, milyen megoldandó feladatai vannak, amelyeket hatalmas problémaként könyvelünk el. Búval éljük az életünket! És mintha táplálkoznánk abból, ha másnak rosszabb! Sőt! Gyakorlatilag olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akiknek nehezebb élete van, mert ezáltal talán nekünk könnyebb lesz! Legalábbis ezt hisszük! 

Aztán rájövünk, hogy a sok panaszkodás, nagy drámák, csak ideig óráig töltenek fel bennünket. Ismét visszaesünk a kilátástalanságba. Csodabogárként tekintünk azokra, akik az életet ...

Mit szeretnék? Nem tudom. Élni az életem! Veled lenni, amikor lehet. Nem félni, hogy elveszíthetlek. Nem aggódni, hogy mit csinálsz, merre jársz, kivel vagy? Nem rettegni azon, hogy vajon neked vagyok-e olyan fontos, mint amilyen én neked! Nem tekinteni a jövőbe. Megélni a jelen pillanat minden szépségét. Álmodni, vágyakozni, hinni, remélni, bízni. Tudni, hogy minden rendben van. Tudni, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell.

A jelenben lenni. Nem várni a jövőt, nem tervezni. Mert tudom, mellettem leszel, amíg mellettem kell lenned! Hogy meddig? Nem érdekel! De addig is szeretném megélni minden másodpercét, minden pillanatát! A jelenben! Hozzád bújni, érezni, ahogyan dobog a szíved! Szabadnak lenni, miközben tudom, hozzád tartozom! ...

Nagymamámnak volt egy mondása. "Olyan szegények sose voltunk, hogy ígérni ne tudjunk." Hányszor tettünk olyan ígéretet, amelyet már a kimondása pillanatában tudtuk, hogy nem  teljesíthetjük? Mégis megígértük. Megígérjük a gyermekünknek, hogy ezt vagy azt megvesszük neki. Nem szeretnénk. És tisztában vagyunk vele, hogy úgyis elfelejtődik a dolog. Megígérjük.... mi már el is felejtjük, miközben a gyermekünkben igenis élénken él, hogy megígértük. Megígérjük. Egyszerű. Ígérni egyszerű.

Hányszor hallottuk, hogy "amíg élek melletted leszek". Aztán rövidebb hosszabb idő után valahogy minden megváltozik. Körbenézünk a világunkban és csak azt látjuk, a nagy ígéretekből nem lett semmi. Mintha sosem lettek volna kimondva. Köddé ...

Az élet megannyi csodával fűszerezett. Aki hajlandó, vagy képes észre venni a szépségeket, az tudja, hogy a legcsodálatosabb dolog élni. Megélni, átélni mindazt a sok tapasztalást, amiért leszülettünk erre a Földre. Néha mégis olyan nehéz észre venni a szépséget, észrevenni a jót. Nagyon nehéz. Ilyen időszakon vagyok túl. Amikor tudom, hogy ott a fény, ott vannak a csodák, mégis annyira nehéz minden. A legszívesebben elástam volna magam kicsiny otthonom egy sarkában, és nem érdekelt volna a világ, és ami zajlik benne.

Szerettem volna elbújni minden és mindenki elől, és szenvedni. Szenvedni, mint ahogyan tettem a régi életemben. Várni a látszat segítőket, akik megjelennek, és nem könnyebbé, hanem még nehezebbé tették volna ezt az ...