Vannak napok, időszakok, amikor bármit is teszek, valahogy semmi sem sikerül. Amikor az én tökéletesnek gondolt világom darabokra törik. És minél inkább keresem a megoldást, annál nehezebben sikerül ráleljek. Darabokra hullik minden. Mégis van egy óriási különbség a mostani "széteséseim" és a régi életemben történt "szétesések" között. Összeomlanak a dolgok, mégis javíthatóak. Az alapok stabilak és innentől kezdve könnyű újra építeni, és jobbá azt, ami most szétesett. 

Talán kellenek ezen időszakok, hogy tudjam értékelni, és szeretni azt a sok szépet, ami körülvesz. Mert még ebben a nagy összevisszaságban is képes vagyok meglátni a szépet. 

Építkezem, újra. Mint oly sokszor már eddigi életemben, most ez az ...

Éljük az életünket. Tisztában vagyunk vele, hogy változtatni kellene. Mégsem tesszük. Ezer és egy okot találunk, hogy maradjunk. És maradunk. Mert, ha elmegyek a gyerekemmel, miből fogok megélni? Mit fogok kezdeni egyedül? Hogyan fogom tudni felnevelni a gyerekemet? Ezer és egy kérdés, amelyet, ha megválaszolunk, maradunk. És hiába mennénk tiszta szívvel és lélekkel... mégis maradunk! Még akkor sem indulunk, amikor a lelkünk már sikít! Indulj! Indulj! De nem tesszük, és csak várunk... miközben azzal vigasztaljuk magunkat,  hogy nem tehetünk mást. Azzal csapjuk be önmagunkat, hogy nem tehetünk mást. Maradnunk kell, bármennyire is menni szeretnénk! Maradnunk kell, mert nincs más lehetőség. Holott az igazság, hogy nem merünk lépni, mert ...

Lassan mindenki megkapja a bizonyítványt. Hősiesen kivárjuk a laza egy két órás évzárókat, és már alig várjuk, hogy kezünkbe tarthassuk azt a kis kék valamit, ami annyi mindenben meghatározónak kellene lennie, nekem mégsem jelent semmit. Egy kis könyv, amiben szerepel valami, valami, ami talán sosem tükrözi a valóságot, vagy előfordul, hogy nem tükrözi a valóságot. 

Mindig jeles tanuló voltam. Nem telt el olyan év, hogy ne kaptam volna könyvjutalmat kiváló tanulmányi eredményemért, szorgalmamért, azért, mert nem hiányoztam egyetlen napot sem, azért, mert sok tanulmányi versenyen elindultam. A bizonyítványom mindig tele volt ötösökkel, és akkoriban nem volt facebook, hogy anyám büszkén kitehette volna. Az igazság az volt, hogy ...

Mindig szerettem volna valami olyasmit is csinálni a hétköznapjaimon, és a hétvégéken, amely olyan más, mint a megszokott. Ami kikapcsol, ami megnevettet, ami szórakoztat, ami ad egy kis feltöltődést, a mindennapjaimhoz. Nem kerestem eme elfoglaltságot. Egyszerűen az égiek leszállították ezt nekem. Csak kérned kell, és megadatik. Így jutottam el a lovakhoz. És mentem, mert a lelkem, és a szívem vágyott rá. 

A világ legcsodálatosabb érzése együtt "dolgozni" egy több száz kilós állattal, aki ugyanúgy rendelkezik szabad akarattal, mint az az egyén, aki ráül. Lovas függő, hogy kinek az akarata érvényesül. Vagy kié, mikor. 

Drága patás barátommal már vártam a nagy találkozást. Megszerettem őt nagyon. Nem csak nyugodt, megbízható, ...

Mindenkiben él egy kép a vidékről, a vidéki élet szépségeiről. A városlakók romantikus elképzelésekkel fűszerezik a vidéki életet. Milyen csodálatos a kakasok kukorékolására ébredni a hajnallal, ellátni az állatokat, a nagy mezőn beszívni a friss levegőt. Vidék. Mintha az élet lassabban telne, mint a városban. Vidék. Ahol minden maga a mennyország, ahol a hétköznapi problémák eltűnnek létezni, ahol a rohanó világból egy kicsit eltűnhet az ember. Sok városi költözött éppen ezért vidékre... 

Aztán érkeztek a meglepetések, és ezekkel együtt a folyamatos panaszok, panaszáradatok.                                                   Az emberek egymással foglalkoznak. Igen, manapság vidéken ez nagyon is bevett ...

Előző életemben, értem ezt úgy, hogy mielőtt gyökeresen megváltoztattam volna a létem, folyamatosan ezt hallottam. Mert én, mert mi csak segíteni akartunk. Szétesett az életem, darabokban hevert a lelkem, kerestem a helyem, mindennap erőt kellett vegyek magamon, hogy ki tudjak kelni az ágyból, mégis lépten nyomon ezt hallottam az emberektől, "én csak segítek neked"! Mindenki csak segített. Roppant hittel, és elszántsággal, miközben én teljesen elvesztem. Segített... látszólag. A szemembe nézve azt éreztem, nagyon szuper, hogy mellettem állnak, a valóságban viszont kifejezetten élvezték, hogy szétestem. Táplálkoztak belőle, én pedig a legjobb energiaforrásnak bizonyultam. Még ahhoz sem volt erőm, hogy a nagy és látszat segítőimet ...

Vádolunk. Manapság divat mindig mindenért külső okokat keresni, ha valami nem működik, vagy nem úgy működik, ahogyan mi azt elgondoltuk, vagy, ahogyan mi azt szeretnénk. Vádoljuk a férjünket, a feleségünket, a barátnőnket, a szomszédot, anyánkat, és apánkat. Van, aki a kevésbé sikeres életéért a szüleit teszi felelőssé, mert az ő hibájuk. Mindig másokban, és máshol keressük a hibákat, miközben életünkben cipeljük a fájdalmakat. Azt viszont hihetetlen nagy erővel. Ülünk az életünk útvesztőjében, és vádoljuk a másokat. 

A magyarság, a magyar ember egyébként is szeret szenvedni. Úgy tekintünk a szenvedésre, mintha az valami nagy dicsőség lenne. ÉS szenvedünk... azt viszont nagyon. Szenvedünk, mert süt a nap, ...

Leültem a fűben. Megint szükségét éreztem, hogy kimenjek hozzá. Az én drága barátomhoz, az én juhászomhoz, az én bölcsemhez. Néztem a semmibe. A tanyáját a végtelen legelők ölelték körbe. Szerettem nézni a semmit, szerettem nézni a lovait. Hallottam lépteit, közeledett. Leült mellém. Most nem a kellemes hintaszékében pihent meg. Ültünk a fűben, és nem szóltunk egymáshoz. Szerettem a csendet, vele különösen. Szerettem vele hallgatni. Nem kellenek mindig szavak, nem kell mindig a beszéd. 

"Abbahagyom!" mondtam neki, és bámultam tovább a semmit. Hallgattam, ahogyan a lovak beszélgetnek egymással, néztem, ahogyan hempergőznek, és csak ennyit mondtam. Nem válaszolt. Azt sem kérdezte, mi az, amit oly nagyon abba szeretnék hagyni. ...

Nem indult másként ez a reggel sem. Kinyitottam a szemem. A tegnapi viharnak köszönhetően a levegő kellemesen lehűlt, de a nap ereje már kezdett érződni. Végre volt oxigén a levegőben. Végre kiülhettem a teraszra, hallgatni a madarak csicsergését, gyönyörködni a virágaimban. Mosolyogtam. Mosolyogtam, mert hittem, minden rendben van, minden úgy van jól, ahogyan van. Nem küzdök már a sorsom ellen, nem akarok már senkinek sem megfelelni, nem akarok én már semmit, csak élni az életem, hallgatni a szívem és a lelkem hívó szavát, szabadnak lenni, és engedni, hogy megtörténjenek velem a dolgok. Megismerni, felismerni az élet szépségeit, hálát adni mindazért, amiben részem van. Elfogadni, hogy az életemben minden úgy történik, ahogyan ...

Szerettem a napot, amelyet a hátam mögött tudhattam. Boldog voltam. Azt éreztem minden rendben. Ilyenkor is szerettem hozzá elmenni. Vele az évek alatt nem csak a bánatom osztottam meg, elmondhattam neki a sok szépet és jót is  amiben részem volt. Velem együtt örült, és sokszor mesélt. Mesélte az Ő hasonló élményeit. Szeretem a meséket, szeretem a meséit. Sokat ad nekem ezáltal, sok mindenre tanít engem. Ő mesél, én pedig némán hallgatom. Szinte megelevenedik lelki szemeim előtt egy egy története, látom magam előtt őt, ahogyan sétál a nyájával, ahogyan lóháton bejárja az országot. Végtelen nyugalom árad szavaival, és az élet szeretete. Él egy ember a földön, aki tudja, mi az élet. Aki tudja, hogyan kell megélni a boldogságot, ...