Régóta ismerem őt. Még gyerekkoromból. Mindig egy csendes ember volt. A faluban amolyan fura embernek tartották. Mégsem félt tőle senki, és bennünket gyerekeket sem óvtak tőle. De ha lehetett inkább kerülték. Ő is kerülte az embereket. Juhász volt. Amíg lehetett a birkákkal feküdt és kelt, vándorolt. Télre beköltözött a faluba. Így találkoztam vele.

Nagy hó volt. Hatalmas hó. Bármerre eltekintettünk, mindenütt csak a fehérség. Akkoriban eléggé ki voltunk szolgáltatva a természetnek. Autója nagyon kevés embernek volt, aki rendelkezett eme kinccsel, ebben a nagy hóban nem mozdult ki. Biciklizni nem tudtunk, így maradt a gyaloglás.  A falu szélén éltünk. Előttünk már csak a végtelen szántók voltak, hosszú hosszú ...

Szabadnak lenni, érezni a szabadságot, sokunknak ez a vágya, mégis oly kevesen vagyunk, akiknek ez megadatik. Amióta az eszemet tudom, folyamatosan korlátok közé voltam szorítva. Először a szüleim, majd az iskola, a végén pedig egy párkapcsolat által voltam korlátozva. 15 évig. 15 évig nem tehettem azt, amit szerettem volna. Az első években még talán akartam tenni... a későbbiekben már nem... nem akartam... semmit... csak létezni, élni, túlélni....  felkelni, és lefeküdni... és várni, hogy teljenek a napok, várni, hogy felnőjön a gyermekem, mert akkor úgy gondoltam, végre befejezhetem a földi létemet. Mert nem tudtam élni, nem tudtam, mi az az élet.

Szabadságom összesen annyi volt, hogy elvihettem a gyermeket óvodába, iskolába, majd ...

Mindannyian indultunk valahonnan, és mindannyian tartunk valahová. Szerencsés ember az, aki már tudja merre, és hova tart az élete, aki tisztában van azzal, miért is született le erre a Földre. De a legtöbben még csak annak vagyunk tudatában, hogy honnan is indultunk. 

Emlékezünk a gyerekkorunkra, tudjuk a családi hátterünket. És sokunknak az adott lendületet az életéhez, hogy "bárhogyan, csak úgy, ne ahogyan szüleink." És elindultunk. Kijártuk az iskoláinkat, és kezdetét vette a nagybetűs életünk. Nekem családi támogatás, és segítség nélkül. Sokszor álmodoztam arról, ha majd felnövök  sok pénzem lesz, autóval fogok járni, és emeletes családi házam lesz, benne három gyermekkel. Nem tartoztunk a jó módú családok közé, és ...

Az élet a legcsodálatosabb tanító, persze, ha engedjük neki, hogy tanítson, és, ha hajlandóak is vagyunk tanulni. Az élet a legfantasztikusabb leckéken keresztül mutatja meg nekünk mindazt a szépet és jót, ami körülvesz, ami körül ölel bennünket. Persze, ehhez ki kell nyitni a szemünket, és talán, ami a legfontosabb, ki kell nyitni a szívünket. Kinyitni a szívünket, hogy észrevehessük mindazt a szépet, ami itt van körülöttünk, nem is oly távol... egy karnyújtásnyira. Vagy még annyira sem. Engednünk kell, hogy isten, a sors, az égiek, nevezzük őket bárminek vezéreljenek bennünket, mert akkor olyan életet élhetünk, amilyet megálmodunk. És nem szabad ellenállni a sorsunknak, mert úgysem győzhetünk. És minél inkább szeretnénk ...

Egyre többször és többször botlok a neten, a facebookon olyan írásokra, amelyek felhívják a figyelmünket a mai oktatási rendszerre, pontosabban azok hibáira. Elolvastam egy tinédzser levelét egy tanárhoz. Szép írás, csak sajnos nem egy tinédzser tollából, de ettől még jó, és elgondolkodtató. Közben ráleltem egy másik írásra, amely azt taglalja, hogyan ölik ki a tanárok, vagy egyes tanárok a kreativitást a gyerekeinkből. Egy másik írásban pedig szakemberek, vagy egy bizonyos szakember ecseteli folyamatosan, hogy mi a gond és a probléma a mai oktatással, illetve az iskola rendszerrel. 

Nos... akkor én, mint egy hétköznapi gyermek, hétköznapi édesanyja, aki hétköznapi ( értsd: nem magán iskolába) iskolába járatja a gyermekét ...

Léptem nyomon azt hallani, hogy ki, és mennyit küzdött az álmaiért. Vajon érdemes küzdeni? Szükséges küzdeni? És az álmaink megvalósulásáért valójában kivel is küzdünk? A külvilággal, vagy önmagunkkal? És az önmagunkkal vívott harcokat vetítjük ki a külvilág felé? 

Sokat küzdöttem. Az álmaimért. De nekem magammal kellett a legnagyobb csatákat vívjam. Senki nem akart, és nem is tudott volna eltéríteni az álmomtól, csak és kizárólag én önmagamat. Amikor elkezdtem a lovaglást, tudtam, éreztem, hogy ez az én álmom. Mégis annyit kellett harcoljak. De senki nem akart lebeszélni, megállítani... senki... csakis kizárólag én önmagamat. Az utamra küldött segítőknek a legnagyobb feladatuk az volt, hogy nekem segítsenek az ...

Volt idő, hogy nem értettem, miért is vagyok én ezen a Földön. Volt, hogy nem értettem, miért is kellett megszülessek. Csak vártam, hogy teljenek a napok, egyik a másik után. Nem hittem, hogy egyszer még tapasztalhatok szépet és jót. Túléltem.... csak túl akartam lenni ezen az egészen. Semmi más célom nem volt, minthogy felneveljem a gyermekem. És nekem ennyi elég is lett volna. Semmi mást nem akartam. 

Vártam, hogy elteljen egy nap. Vártam, hogy jöjjön a tavasz, jöjjön a tél. Vártam, hogy jöjjön egy szebb élet. Vártam, és nem értettem, miért nem jön. Csak vártam. És teltek a napok, teltek az évek. És én hiába vártam, nem történt semmi. A reggelek ugyan beköszöntöttek, az évszakok váltották egymást, de az én életemben nem ...

Olvastam egy történetet. Egy indián mesét a lovakról, a szeretetről. Nem tudom, a történet valódi-e, de a benne lévő gondolatok mindenesetre gyönyörűek.   A történet ezen az oldalon olvasható.                                                              http://szabadonebredok.info/a-lovak-tobbet-tudnak-a-szeretetrol-mint-mi-indian-tanitas/

Elgondolkodtam rajta. Vajon tudunk rosszul szeretni? A szeretet valóban lehet rossz? Vagy annyi mindent szeretünk ebben az életben, hogy már mi magunk is elfelejtettük, mit is jelent maga a szeretet? Vagy egyszerűen csak összekeverjük a szeretetet valamivel, ami lehet rossz? És csak azt hisszük szeretünk, miközben egészen más érzelmek vannak a történet ...

Szeretem az életet, szeretem a természetet, szeretem a mindennapi csodákat, amelyekben részünk van! Szeretem élni az életet! Megélni a pillanatokat, látni a mosolyt a gyermekem arcán, látni az örömöt, amelyet egy egy mesés nap csal az arcára.

Gyönyörű hétvégében volt részem. A mindennapjaink részévé váltak a lovak, a lovak szeretete. Még mindig él az emberekben egyfajta negatív előítélet azokkal szemben, akik lóháton ülhetnek. Még mindig él egy olyan téves elgondolás, hogy csak a gazdagok tehetik ezt meg. Csak a milliomosok kiváltsága, hogy lovardába járjanak, vagy saját lovuk legyen. Amikor gyermek voltam, a faluban valóban gazdag embernek számított, ha valaki lóval rendelkezett. De ennek már nagyon sok éve, és mégis, időnként ...

Vannak napok, amikor minden olyan... nehéz. Nehéz felkelni, nehéz helytállni a mindennapokban. Hiába próbálom tudatosan keresni a szépet, a szépségét egy egy napnak... néha nem lelem... vagy, hiába tudom, hogy minden rendben... néha nehéz jól érezni magam.

Feszült voltam. Hiába minden csodálatos dolog az életemben, mégis olyan belső feszültséget éreztem, hogy azt hittem egyszer csak szétrobbanok. Kimentem a kertbe, hallgattam a madárkáimat, szeretgettem az állatkáimat, ez az érzés még sem múlt el. Szinte már vártam, mikor néz rám valaki, vagy mikor szól hozzám valaki, hogy robbanhassak, hogy kiadhassam magamból mindazt, ami felgyülemlett. Felgyülemlett... észrevétlenül.. és most nehézzé teszi a napomat. Nem értettem, mi ez, ami ...