Tisztelet. Mit is jelenthet valójában ez a szó... vagy, mi manapság a világunkban, mit is kapcsolunk hozzá? Mit jelent tisztelni a másikat? Egyáltalán ki az, akit tisztelni lehet? És vajon a tisztelet és a félelem között mekkora különbség van? Miért vagyunk sokszor hajlamosak összekeverni a kettőt? Miért szeretnék egyesek erőszakkal kiharcolni a tiszteletet? Miért gondolják azt, hogy a tiszteletért küzdeniük kell?

És miért van az, hogy egyes emberek átgázolnak másokon, megbántanak másokat csupán kedvtelésből? És miért van az, hogy egyesek észre sem veszik, mennyire bántóak tudnak lenni? Mert nekik ez a természetes. És a határozottságot miért keverik össze a bántó szavakkal? És miért nem lehet a félreértéseket megbeszélni? ...

Álmok, vágyak, remények. Gyermekként tele vagyunk álmokkal. Akkor még elhisszük, hogy semmi nem állíthat meg bennünket. Kinek nagyobb, kinek kisebb vágyai vannak. Bár azt gondolom, nincsenek kis vagy nagy álmok... a megálmodójuknak semmi kép. Aztán ahogy növekszünk a sok és okos felnőtt világában, egyre inkább elhisszük, hogy az álmaink, amelyeket annyira szerettünk, elérhetetlenek, vagy legalábbis mi nem valósíthatjuk meg azokat. Aztán már nem lesznek álmaink. Beleszürkülünk a hétköznapi életbe. És a valaha volt, álmodozó, hittel és reményekkel teli gyermekből, egy reményvesztett, túlélésért harcoló felnőtt lesz, aki a szíve mélyén abban bízik, majd a gyermekének jobb lesz. Mégis ez a gyermek is úgy nevelődik fel, hogy NE ...

Vannak napok, amikor minden olyan csendes... olyan semmilyen... vannak napok, amikor azon gondolkodom, vajon egyszer eljön az az idő, hogy már nem lesz rossz pillanatom? Vajon eljön az az idő, amikor az élet, ami olyan csodákkal teli, szépséges, nem mutatja meg másik arcát? A sötét oldalát... a nagyon sötétet... Minden rendben van, mert érzem, mert látom, mert tapasztalom... de mégis, olyan nehéz....

Tele vagyok tervekkel, álmokkal, újabb és újabb lehetőségekkel találkozhatom életutamon, és néha mégis olyan fáradt vagyok. Elfáradok. És azt érzem, csak aludnék... feladnék mindent... elmenekülnék... elbújnék a világ elől... el.. minél messzebb mindentől....  Látom, tapasztalom az élet szépségeit... a csodákat... azon mesés ...

Lépten nyomon hallhatunk manapság az ikerláng szerelmekről. Sőt... igazából másról sem hallunk, csak erről. Kicsit túlmisztifikálva, túlmagyarázva, és túlszenvedve. Az ikerláng kérdés manapság divatos, és iparágak épülnek erre, mintegy kihasználva, félrevezetve, az ezután vágyakozó, vagy éppen átélő, vagy éppen túlélni vágyó embereket. Ikerláng... bedobjuk a szót, és máris reménykedő emberek hada kap, esetlegesen további reményeket. Hamis reményeket, valljuk be őszintén. És miközben kétségbeesve kapaszkodnak az ikerláng kifejezés spirituális megközelítéséhez, csak a spiritualitás többi pontját elfeledvén szenvednek oly nagyon, hogy gyakorlatilag már saját sírjukat is megássák.

De az ikerláng szerelemhez már szinte ...

Jól vagy? Hányszor tesszük fel ezt a kérdést. Sokszor már beszélgetés indításaként, és reménykedünk, hogy a válasz a szokásos, köszönöm... minden oké, és veled? És ennyi... már megyünk is tovább. Soha nem indítok így egy társalgást. Ha valakitől megkérdezem, hogy hogy van, akkor a válaszára is kíváncsi vagyok. Mert fontos nekem annyira, hogy meghallgassam. Évekkel ezelőtt történt meg velem, hogy a szomszédom kérdezte tőlem eme mondatot, és várt... várta a válaszom... nem rohant, nem akart sietni... feltette ezt a kérdést, és valóban érdekelte, a mint létem. És akkor az jutott eszembe, hogy nekem ezt a kérdést olyan kevésszer teszik fel. Megkérdezik, hogy van a gyerek, az állatok, bárki... de, hogy én hogyan lennék, azt nagyon ...

Sokan szeretnénk tudni, látni a jövőnket. Talán könnyebb lenne álomra hajtani a fejünket aképpen, ha tudnánk, jövő héten, jövő hónapban, a következő évben minden rendben lesz az életünkben, minden a helyére kerül. Az addigi össze visszaságok rendbe kerülnek, ránk talál a bőség, meglel bennünket az örök szerelem.... mindannyian szeretnénk tudni, látni, és biztosnak lenni ebben. Sokan sokféle utat bejárnak, hogy megbizonyosodjanak arról, mit is rejt számukra a jövő. Sokan közülünk, aki érzi, hogy élete elakadt, és csak egy kis segítség kell a tovább jutáshoz, pszichológusok helyett felkeresnek különböző léleklátókat, mágusokat, coachokat... pénzt és időt nem kímélve keresik kutatják az utat, a reményt, a hitet.. ...

Sokszor kérünk jeleket... bármilyet... csak, hogy tudjuk, jó úton haladunk-e... nem reménykedünk-e hiába... vagy bármiért. Hányszor mondtuk már életünk folyamán... Istenem, csak egy apró jelet küldj! Ma rá kellett jöjjek... nálam az apró jel küldés helyett, már olyan eszközöket alkalmaznak "odafent", hogy biztosan észre vegyem. Hiszen már megtapasztalhatták, hogy igazából az apró jeleket hajlamos vagyok nem észre venni. Ezért már nem is próbálkoznak apróbb jelekkel, egyszerűen bele a sűrűjébe... és hajrá. És amióta ezt a taktikát alkalmazzák, valahogy azonnal felfogom, mit is szerettek volna mondani nekem, és még csak kérdéseket sem teszek fel magamnak. Biztos, hogy jól értelmezem? Biztosan így gondolták? Mert tudom nagyon jól... ...

Ezek a leggyönyörűbb szavak, amiket egy anyuka, hallhat a gyermekétől. Ezek azon szavak, amelyek azt sugallják nekünk, hogy bár biztosan követünk el hibákat a gyermeknevelésben, de valamit jól csinálunk, mert gyermekünk odabújva hozzánk, átölelve minket, kimondja ezen szavakat!

Szeretem őt! A világ legcsodálatosabb gyermeke, aki annyira, de annyira könnyövé teszi számomra egy gyermek felnevelését. Sok mindent átéltünk mi ketten, sok mindenen túl jutottunk kéz a kézben. Sokszor nem volt biztos semmi sem, csak az, hogy itt vagyunk egymásnak, és együtt kéz a kézben megoldunk minden felmerülő gondot, problémát. Szeretettel! Mert a szeretet mindent megold! Sosem kiabáltam vele, sosem tekintettem őt kevesebbnek azért, mert "csak" egy gyermek. ...

Sokáig gondolkodtam önmagamon, az életemen, a látásomon... hogy azt láttam, amit látni szerettem volna, függetlenül a valóságtól... vagy a valóság, akkor az volt, csak menet közben változtak a dolgok... legfőképpen én? Vagy valóban csak azt láttam, amit akartam, mert akkor abban az élethelyzetben az volt a lehető legjobb, ami történhetett velem? Mert, ha már az elején lehull a lepel, nagyon sok pozitív élménytől megfosztottam volna magam? Vagy akkor az volt az igazság... csak megváltozott valami? Én? Ők? Az életem? Az életük?

Rá kellett jöjjek, hogy nem láttam helyesen az embereket. Nem azt láttam, amilyenek ők valójában, hanem azt láttam, amilyenek ők sosem voltak, amilyenné ők sosem válhattak volna, csak én azt akartam látni ...

Sokat olvasok. Az olvasás számomra olyan, mint másoknak a televízió. Tévét már ki tudja, mióta nem nézek. Van a lakásban több is belőle, de soha nincsenek bekapcsolva. Árad belőle a sok negatív energia, amelyet én nem kívánok. Sokat olvasok, könyveket, blogokat, hozzászólásokat. És azt vettem észre, manapság egyre ritkább az eszme csere. A legtöbb "beszélgetés" átcsap, hogy az egyik fél meg akarja győzni a másikat az igazáról, és, ha a másik ezt nem tolerálja azonnal vagy rövid időn belül átmegy egymás, a másik ócsárolásába. A  még leggyönyörűbb történetekbe is találnak kivetni valót, negatívumot... és szórják a tüskéket az emberek... és csak szórják a tüskéket. A vega nekiesik a húsevőnek, mert mi olyat eszünk, ...