Néztem őt. Itt állt előttem, idegenként. Rájöttem, hogy sosem ismertem igazán, mint ahogyan ő se engem. Magabiztos volt, flegma... és meglepődött. Más várt. Mint ahogyan én is. Annyi mindent akartam neki mondani, annyi mindent a fejéhez vágni. De már nem számított. Láttam rajta, hogy nem érti. Nem érti mi, miért történt. És engem vádol. Mosolygok. Ő azt hiszi ez a mosoly neki szól. Pedig valójában a helyzeten mosolyogtam, és az elmúlt időszakon. Ahogyan berobbant az életemben, ahogyan azt hittem, majd ő lesz, aki mellett megöregedhetem, akivel leélhetem az életem, aki a szépet még szebbé, a csodásat még csodálatosabbá, az egészet még teljesebbé teszi. És amilyen gyorsan érkezett az életembe, ugyanolyan gyorsan kértem meg, hogy ...

 Sietnem kellett. Állok a lakásom kellős közepén és azt sem tudom, hogyan is kezdjek hozzá a nagy rendrakáshoz. Fejvesztve próbálok valamit kezdeni a helyzettel. Pedig csak két napja nem csináltam semmit! Tíz perc őrületes kapkodás után megálltam egy percre, és mély levegőt vettem. Oké.. ez így nem fog menni! Próbáltam lenyugodni egy kicsit. Ha ezt így folytatom csak a káosz lesz, marad. Le kellene mondjam a vendégséget. Le kellene mondjam. Valaha tisztaság mániás voltam. A legszigorúbb Ántsz ellenőr sem lelt volna nálam egyetlen kivetni való problémát sem. Most pedig itt állok az otthonomban, ami úgy fest, mintha Putyin gyakorlatozott volna, Nagasaki és Hirosima az atomtámadás után, valamint Fukusima a cunami csapást követően... mindezt ...

 Késő éjjel volt. Megérkezett a vihar. Szobámba hallgatom az esőcseppek hangját a nyitott ablaknál. Egy egy villámlásnál kivilágosodik a szoba, szürreális képet festve a helységről. Hallgatom a dörgéseket. Emlékszem gyerekkoromban minden villámlás után azt számoltuk, mennyi idő múlva halljuk meg a dörgést, és ez alapján állapítottuk meg, milyen messze csapott be eme égi jelenség. Sosem féltünk a vihartól. Sosem. Még ebből is játékot csináltunk. És nagyon szerettük.

Lassan csillapodik az égi háború. Már csak az eső ömlik az viszont olyan erővel, mintha sosem akarná abba hagyni. Még kimegyek a teraszra. Mélyen magamba szívom a friss levegőt, az eső illatát.  Végre van oxigén a levegőben. Végre megérkezett az enyhülés. ...

 Már éjfél is elmúlt. Messzire elkerül az álom. Próbálom lehunyni szemem, de nem sikerül. Nem cikáznak a gondolataim, nem ezt érzem. Béke van bennem. Békére leltem. Mosolygok. Mosolygok magamon, azon a valakin, aki vagyok. Aki egy másodperc alatt képes elhinni, hogy megkapta, amire vágyott. Aztán nem törődik a jelekkel, az apró figyelmeztetésekkel. Szereti az adott helyzetet. Olyan szinten képes vagyok ilyenkor háttérbe szorítani magam, az életem, az álmaim, az elveim, hogy én magam csodálkozom ezen a legjobban. Ragaszkodom valamihez, ami talán nincs, vagy nem is volt, vagy nem olyan volt... de én nem akartam látni. Én azt akartam látni, ami szép, ami csoda, ami nem a valóság. És csak azt láttam. És boldog voltam. Boldog. Mert azt hittem valóra ...

 Ülök a kertben. Csak nézek magam elé. Már nem hallom az éjszaka neszeit. Most nem hallok semmit. Háború dúl a lelkemben, az életemben. Hittem valamiben, nagyon... túlságosan... Aztán egyszer csak hirtelen egyik pillanatról a másikra minden semmivé lett. Mintha soha nem is létezett volna. Vagy talán nem is létezett, csak az én túl élénk fantáziám akarta, hogy igaz legyen? Nevetek... nevetek magamon, aki bár lassan betölti a negyvenet, valahol a szíve és a lelke legmélyén egy álmodozó kislány maradt.  Nevetek magamon, aki még mer hinni, bízni, remélni.... Most nehéz... nagyon nehéz... de talán majd reggelre könnyebb lesz. Döntést hoztam, és most viselnem kell a döntésem következményeit. És nevetek. Sírnom kellene. Összetörve, ...

 Csak ülök csendben a kertemben. Üresnek érzem magam. Üresnek és fáradtnak. Valahogy minden más. Olyan, mintha egyetlen pillanat alatt változott volna meg minden. ÉS nem a jó irányba. Az az érzés van bennem, "Én nem ezt akartam!" Csak szívom a cigarettámat, miközben nézem, ahogyan az állataim játszanak. Mosolygok. Mosolygok rajtuk, ahogyan átélik a pillanatot, ahogyan látszik rajtuk, hogy minden jó. Szeretem őket. Néha azt érzem túl sokan vagyunk három kutyussal, két macskával, tengeri malaccal, teknőssel, akváriumokkal. De amikor egy egy fárasztó nap után hazaérek, és kitörő boldogsággal fogad a kis csapat, akkor a szívem megnyugszik. Pont jók vagyunk így mi. Mi a nagy csapat. Sajnos már egy nem lehet velünk. Néha ránézek a sírjára ...

 Ülök a teraszomon. Csak potyognak a könnyeim. Fáj... minden... nagyon. Egyik cigarettát gyújtom a másik után. Erős vagyok... nem sírok... de nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek. Szívem és lelkem sír. Sirat mindent. Az életet, a búcsúzást, a múltat, az elengedést, az álmaimat, a döntéseimet, a hibáimat... mindent. "Le kellene szokjak a cigarettáról!" Jut eszembe minden egyes elszívott szál után. Azt hittem jobban fogom viselni. Azt hittem könnyebb lesz az elfogadás... azt hittem könnyebb lesz az elengedés. Most mégis nagyon fáj. Nincs az a spirituális tan, vagy bibliai idézet, amely segíteni tudna. Nem sírtam már jó ideje. Azt hittem elfogytak a könnyeim. Most pedig sírok. És most nem örömkönnyek gördülnek le arcomon. A ...

 Késő éjjel volt. Nem jött álom a szememre. Hosszú nap volt mögöttem. Hosszú és fárasztó. Pihenni szerettem volna, mégsem tudtam. A gyermekem már álomországban járt. A ház elcsendesült. Minden nyugovóra tért. Csak én nem tudtam lehunyni a szemem, hogy végre lezárjam ezt a napot. Sétálni indultam. Nem indultam messzire, de arra gondoltam a csillagos ég alatt, majd csak minden gondolat eltávozik a fejemből, és végre én is álomra hajthatom fejem. A város, az utca már elcsendesült. A sötétség ilyenkor félelmetes tud lenni. Mintha minden kihalt volna. Amikor zártam volna be magam mögött a kiskaput, valaki megszólított. Nagyon megrémültem. Ilyen késői órán nem is hittem, hogy van még valaki, aki nem leli a helyét. Egy idősebb hölgy állt ...

Korán van. Mostanában korán ébredek. Nincsenek gondolataim. Csak ülök a teraszon mélyen belélegezve a friss levegő illatát. Lassan kortyolok a kávémból. Szeretem a kávé ízét. Szeretem, hogy ülök a kertemben, szeretem hallgatni az ébredező város zajait. És szeretem, hogy még minden olyan nyugodt. Átgondolom a teendőimet. Arra az elhatározásra jutok, a lehető leghamarabb elkészítem az ebédet, mert a délutánom zsúfolt lesz. 

Beindítom az autót. Az utca a szokottnál is csendesebb. Olyan, mintha csak én lennék ébren. Lassan megyek. Felállok a tetőparkolóra, hogy a piacon megvásárolhassam az ebédhez valókat. Sosem szerettem a főzést. Most mégis örömmel állítom össze fejemben a listát. Távolodom az autótól. Nem láttam, és nem ...

 Vannak az életben találkozások, amelyek hosszú időre nyomot hagynak az emberben, és vannak olyanok, amelyekről azt hisszük, egy életre sebeket ejtenek a szíven. Az új életem tele van nagy találkozásokkal. Csodálatos találkozásokkal. A régi életemben is voltak nagy találkozások, amelyekért , mint később kiderült nagy árat kellett fizessek. Aztán ahogy lépkedtem előre a mostani utamon, már nem fájnak ezek a találkozások, már tudom, hogy bár volt, amelyikbe majdnem belehaltam, mégis kellettek nekem ezek ahhoz, hogy megleljem az utam. Isten, sors, Univerzum küldte őket nekem ahhoz, hogy végre megleljem önmagam. 

Négy év telt el, mióta nem láttam őt. Megjelent az életemben, pedig nem akartam, hogy a részévé váljon, aztán ugyanolyan ...