Az ember éli az életét, úgy ahogyan jónak látja, vagy úgy ahogyan képes rá. Telnek az évek. Belül a szíve mardossa, hogy cselekedni kellene, mert nem jó... semmi nem jó! A lelke szabadságra vágyik, végre eldobni mindent, ami eddig nem működött, és megkeresni azt a valamit, amiért a világra jött. Vannak, akik beletörődnek, és saját életük fogságában, poklában telnek az éveik, miközben folyamatosan megpróbálják meggyőzni önmagukat arról, hogy nem lehet változtatni, mert ott vannak a gyerekek... a családi ház... a közös lakáshitel... és telnek múlnak a napok, az évek, és még mindig csak a kifogások keresése megy. És vannak azok, akik mernek változtatni. Én is ezen csoportba tartozom! Egyszer csak megelégeltem az életnek nevezett ...

Napok óta bizonytalannak éreztem magam. Szédültem... nem folyamatosan, de alkalmanként olyan érzés kerített hatalmába, mintha két dimenzió között lebegnék. Szörnyű érzés volt. Nagyon rossz érzés. Bizonytalannak éreztem minden mozdulatomat. Volt már ilyen. Akkor a fülemmel voltak gondok, és kértem az égieket, most ne az legyen. Még élénken élt bennem, mennyire rosszul éreztem akkor magam, milyen életminőség romlás következett be hirtelen. Féltem a szédüléstől, és aggódtam. Nem járok orvoshoz... messziről kerülöm őket, de az aggodalmam elnyomta az orvosokkal szembeni ellenérzésemet.

Van ebben az országban egy orvos, aki 12 évvel ezelőtt már segített nekem, és amióta az égiek úgy rendezték, hogy újra találkozhassunk, még ...

Élet. Éljük, túléljük, hiszünk, remélünk, álmodozunk, bízunk..... aztán egyszer csak feladjuk. Vége lesz... mindennek... az álmoknak, a vágyaknak, a hitnek... és nem marad semmi. Ott állunk életünk romja felett, és azon gondolkodunk, hol rontottuk el? Hol kellett volna, hogy másként cselekedjünk? Hol, és mikor kellett volna lépni, kilépni? És ott maradunk teljesen egyedül az életnek nevezett játékban... megsemmisülve. Mert eljön az a pillanat, amikor már nem gondolkodunk azon, mi lett volna, ha? Feladjuk... feladjuk, és már csak arra várunk, hogy teljenek a napok, és egyszer vége legyen. 

Nekem más út jutott. Én is ott álltam 34 évesen az életemnek nevezett díszlet között, és rájöttem, mindent elvesztettem, nem maradt ...

Számomra a gyermekem Isten, sors, Univerzum ajándéka. Már a fogantatása is csodának számított, mert sok sok év küzdelme után kellett beletörődjek abba, hogy én soha nem leszek képes életet adni egy gyermeknek. Beletörődtem, és aztán egyszer csak kiderült, hogy pici szíve már ott dobog az enyém alatt. 

Ahogyan lenni szokott, életet adtam neki, és kísérem őt élete útján, segítve, támogatva, szeretve, óvva. Ő adott nekem erőt, amikor már azt hittem, nem tudok tovább létezni. Ő volt, akiért elindultam egy ismeretlen úton. Születése óta kéz a kézben megyünk az életünkben megoldva a kisebb nagyobb feladatainkat a lehető legnagyobb szeretetben. Tőlem ő sohasem hallotta, hogy "azért, mert én azt mondom!" vagy "mert én vagyok az ...

Itt állok az életemben, és csak kapkodom a fejem. Az elmúlt időben annyi minden történt velem, hogy még a létezésre sem volt időm, és a gondolkodásra sem, és a görcsölésre sem! Semmire sem. Fizikailag olyan szinten éreztem magam fáradtnak, hogy sokszor a dimenziót is keresnem kellett, amelyikben éppen vagyok. Szerettem a fizikai fáradtságot. Életem folyamán annyiszor voltam fáradt idegileg, lelkileg, amely aztán kihatott a testemre is. De fizikailag még sosem éreztem magam ennyire elnyűttnek, ennyire gyengének. Két napig mást sem tettem, csak aludtam. Talán kialudtam az elmúlt évek minden fájdalmát, minden fáradtságát, minden érzését. Kialudtam mindent, ami az eddigi létezésemet jelentette.

Gyermekkoromban még voltak álmaim, még ...

Alapvetően mindannyian a túlélésre vagyunk kódolva, még akkor is, ha ezt nem hisszük. Túl szeretnénk élni az életet, az életünket, megvárni, amíg felnő a gyermek, vagy felnőnek a gyermekek, vagy egyéb más célokat tűzünk ki magunk elé. Mert ott van bennünk a túlélésre való vágy. Bármennyire is bele merülünk, bele süllyedünk a hétköznapokba, valahol mélyen, legbelül ott van bennünk egy érzés, hogy van miért! Hogy egyszer talán majd eljön az az idő, amikor mindaz, amit szerettünk volna valóra válik, és minden szürkeségbe vetett nap elnyeri az értelmét.

Amikor 15 évig mást sem tettem, mint vártam, hogy teljenek a napok, valójában túlélő ösztönöm volt, ami életben tartott! Mert élni akartam! Mert tudtam, kell lennie valahol ...

Volt egy mondásom. Előszeretettel alkalmaztam: Az élet szép, és tele van kihívásokkal! Manapság már másként használom: Az élet szép! ... Mert addig emlegetem a kihívásokat, amíg meg is kapom! Így már nem teszem hozzá! Nem kellenek a kihívások! Elég volt belőlük.

Sok minden történt az utóbbi pár napban. Csak nézem az életem, és nem győzök csodálkozni, nem győzök ámulni azon, hogy bár már nem kérem a kihívásokat, a kihívások mégis rám találnak! De a dolgok mindig elrendeződnek! Néha kicsit elfáradok a saját életembe. Néha nehéz szívvel nézek körbe, hogy, ami őszintének indult, hogy vált gyűlöletté. Mégsem bánt igazán. Csak hálás tudok érte lenni Istennek, sorsnak, Univerzumnak. Mert lehullottak a hazugság leplei, ...

Megismertem, megismertük Őt! A gyermekem mindig különös kapcsolatot ápolt ezzel a kicsi lélekkel, akinek neve: Babi! Ő "csak" egy ló, és a legnagyobb küzdő ezen a Földön! Kicsi, kiéhezett, sebekkel teli testében dobog a világ legnagyobb szíve! 10 versenyló küzdeni akarása lakozott benne, és egy szív... egy szív, aki élni akart, aki az életet választotta, aki nem adta fel. Máig nem tudom, hogy amikor megpillantott bennünket először vajon  sejtette, hogy mi, a gyermekem és én leszünk azok, akik hozzásegíthetik őt ahhoz az élethez, amelyet mindig is érdemelt volna? Vajon, amikor feladta volna, mert fájdalmai voltak, éhezett, és fázott, tudta, hogy már nem sokáig kell kitartania, mert közel a segítség? Biztosan tudta, különben feladta ...

Két év telt el azóta. Két hosszú év. Kettő milyen csodálatos év. Megfogtam a kislányom kezét, megfogtam a kiskutyámat, és elindultam az ismeretlenbe. Elindultam az életbe. Az életet választottam, az élet választott engem. Nehéz volt kezembe venni sorsom, életem, létezésem irányítását. Nehéz volt hozzászokni, beleszokni az életbe. Nehéz volt kiismerni az életet. Nehéz volt élni a szabadsággal. Az első időkben nem is tudtam mit kezdeni vele. Csak álltam az életemben, egy merőben új életben. És hozzá kellett szokjak, hogy kiléphetek az utcára. Hozzá kellett szokjak, hogy már nem kell engedély. Hozzá kellett szokjak, hogy élhetek félelem és rettegés nélkül. És meg kellett lelnem önmagam. Rá kellett jöjjek, ki vagyok, mit is ...

Az utóbbi napok történései kavarognak még bennem, és gondolkodom. Gondolkodom az életen, az élet nagy kérdésein, az életemen, mások életén, a kapcsolataimon, a körülöttem lévők kapcsolatain, ítélkezések nélkül.

Mindannyian várunk kapcsolatra, párkapcsolatra. Sokan már elég hosszú ideje, bár ugye az idő relatív, kinek mit is jelent, a "hosszú" ideje.

Elfogadtam a sorstól, élettől, univerzumtól,  hogy nincsenek véletlen találkozások, hogy mindannyiunk életében minden az isteni tervnek megfelelően történik. Elfogadtam, és hiszem is, főleg, ha visszatekintek a létezésemre. Mintha minden egyes lépése az életemnek gondosan meg lett volna tervezve, persze nem általam. Amikor már érzelmek nélkül, mint egy kívülről tudom ...