A tanyavilágokban élőkről mindenkiben él egy kép. Bennem is. Óhatatlanul is arra gondolunk, hogy idősek élnek ott, akik már csak a halál érkezését várják. Aztán van egy olyan elképzelés is, hogy csak a nagyon szegény emberek élnek tanyán, akiknek minden másodperc küzdelem a túlélésért, az élelemért. A gyerekek naponta több kilométert gyakorolnak hóban, fagyban, télben, sárban, hogy bejuthassanak az iskolába, és onnan haza. Aztán egy harmadik gondolat... milliomos unatkozó emberek, kiköltöznek tanyára, ahol műparaszt életet élnek. Több százmilliós épületek, gépek, és az ott élőnek semmi más dolga nincs, mint élvezni a mások munkáját a földjein. És ennyi.

Valahogy ez a három kép élt bennem is. Sosem vágytam tanyára, bár ...

Egy faluban nevelkedtem. Nem szántak nekem túl nagy sorsot. Úgy voltak vele, mint oly sokan, gyorsan kijárod az iskolát, dolgozni kezdesz, férjhez mész, szülsz pár gyereket... , mint ahogyan anyám is ezt tette, nagyanyám is, és az ő elődeik is. De aztán betört a 21. sz. és így már nekünk is lehetőségünk volt kitörni, felemelkedni, másfajta életutat járni, mint őseinknek. Mindig csodálkoztam azon, hogy a fiúkat, gyerekeknek hívták, a lányok, meg csak lányok voltak. Hiszen a fiúk vihették tovább a családi gazdaságot... a lányok... hát igen... a lányok meg férjhez mehettek, és szülhettek... lehetőleg gyerekeket, azaz fiúkat.

Nekem még a reggeleim úgy indultak, hogy kisbárányokat kellett etetni, üvegből. Délután iskola után meg ...

Szeretném elmondani, hogy ez az én véleményem, én így látom a dolgokat. Sem pszichológus nem vagyok, de még csak pedagógus sem. Egy édesanya vagyok a sok közül, akinek gyermeke egy egyház által fenntartott intézménybe jár.

Sokat szidott oktatási rendszerünkkel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani.

Évekig jártunk alapítványi iskolába, mert én is úgy éreztem, mint oly sokan mások, hogy a mai oktatás nem megfelelő, és szerettem volna a gyermekemnek a lehető legjobbat adni, nyújtani. Szerettem volna, ha az életben egy nagyon nagy előnnyel indul... történetesen, hogy nem lerombolják az önbizalmát, hanem építik. Nekem ez volt a fontos, ez lett volna a fontos... illetve, hogy ne legyen folyamatosan megfelelési kényszer alatt. Jól ...

Nem szoktam közösségi fórumon segítséget kérni. Az a tapasztalatom, hogy miközben vidáman like-oljuk az amerikai sikertörténeteket, könnyekig meghatódva, hogy micsoda ereje is van egy egy ilyen közösségnek, a saját országunkról elfelejtkezünk. Talán bizalmatlanság, talán a sok félrevezetés, nem tudom, de valamiért, a legtöbb sikertörténet Amerikából érkezik, több ezres megosztásokkal, miközben, mi magyarok úgy teszünk, mintha ebben az országban nem lennének csodák, nem történhetnének csodák! Ma megtapasztalhattam, egy közösség összefogásának erejét, megtapasztalhattam, hogy ebben az országban is élnek csodálatos emberek, akik önzetlenül képesek segíteni, amikor egy gyermek álmának megvalósításáról van szó. 

Tegnapi ...

Mindannyiunknak voltak álmai. Kisebbek nagyobbak, de gyermekként mindannyiunknak voltak. Ki elindult az álmai útján, ki nem. Volt, aki feladta, volt, aki nem. Nekem is voltak álmaim. Nem túl nagyok, de voltak. Aztán egész gyermekkoromat az kísérte végig, hogy folyamatosan azt hallgattam, hagyd abba az álmodozást! Légy végre normális! Mire valók az álmok? Semmire! De én ragaszkodtam hozzájuk. Mert az álmaim az enyémek voltak, senki máséi. Az álmaim az én titkaim voltak, amelyeket nem osztottam meg senkivel, így nem vehették el tőlem. Épp, hogy megtanultam írni, már papírra is vetettem első soraimat. Aztán, ahogyan cseperedtem, valahogy természetessé vált, hogy írok. Írtam örömömben, írtam, ha bántott valami, írtam... és írtam... Nem ...

Hányan gondoljuk, hisszük, hogy nem vagyunk képesek többé bízni. Hogy annyiszor megégettük már magunkat, annyiszor használtak ki bennünket, hogy már nem tudunk bízni. Nem tudunk, és nem is akarunk. Én is ezt tettem. Éveken át. Nem bíztam, nem akartam bízni. Inkább elkerültem az embereket, elkerültem mindenkit, mert féltem attól, ha megint bízom, elárulnak. Valahányszor megkérdezték tőlem, miért nem bízol senkiben, a válaszom mindig ugyanaz volt, mert már annyiszor elárultak. Pedig valójában nagyon is szerettem volna bízni. Mert a bizalom a legcsodálatosabb dolog a világon. Magamban nem bíztam. Hiszen annyiszor ítéltem tévesen. Annyiszor engedtem be rossz embereket az életembe. Nem bíztam a saját ítéletemben, hogy meg tudom ...

Drága, "valamikor oly sokat jelentettek nekem" férfiak, pasik, fiúk, akik, ki hosszabb, ki rövidebb ideig az életem részei voltatok!

Már régen szerettem volna veletek megosztani, miként, és hogyan is gondolok " a már a kezdetekkor halálra ítélt" kapcsolatunkról, de nem volt lehetőségem ezt megosztani veletek! Tudom, Drámát vártok Tőlem! De csalódást kell okozzak, nem fogok drámázni! Miért is tenném! Volt épp elég dráma magában a kapcsolatokban.

Tudom, azt várnátok, hogy elhordjalak titeket mindennek, aljasnak, szemétnek, mocsoknak! De nem ezt fogom tenni. Szeretném nektek megköszönni, hogy az életem részei voltatok! Szerettelek titeket valamikor oly nagyon, és szerettem szeretni. Oly annyira szerettem ezt az érzést, hogy volt, hogy még ...

Sokszor azt veszem észre, hogy bizonyos emberek céltáblájává válok, amiért úgy élem az életem, hogy nincs mellettem férfi. Bizonyos emberek ezen nagyon jól tudnak szórakozni, mert mellettük ott a férjük, párjuk, társuk, ki minek nevezi, és ki minek hívja. Hát igen, valóban nincs mellettem társ, de egy cseppet sem vagyok magányos. Nem úgy élem az életem, hogy miért vagyok egyedül, és nem is kesergek ezen.  Valójában az elmúlt időszak lehetővé tette számomra, hogy megleljem önmagam, hogy megtaláljam, ki is vagyok én, mit is szeretnék az élettől, és az élet mit szeretne tőlem.

Elég csak körülnézni a közvetlen környezetünkben. Hányan élnek úgy, hogy van mellettük valaki, akire nem számíthatnak, aki nem társuk a mindennapokban, ...

Drága Barátaim!

Rég láttalak benneteket, rég láttalak titeket! Ja, igaz is, elfelejtettem, hogy nincs időtök "barátkozni." Emlékeztek az átbeszélgetett éjszakákra? Néha elakadtatok, néha nem leltétek az utat. Hívhattatok bármikor, éjjel, nappal, mindig itt voltam nektek. Emlékeztek, hányszor hallgattatok végig? Most jut eszembe, hogyan is figyeltetek volna rám, amikor nekem lett volna szükségem egy barátra, hiszen nem volt időtök? Ismeritek mi fáj nekem, milyen sikerélményeim vannak? Persze, tudom, olvassátok a blogomat, így tudtok rólam mindent. Emlékeztek, mikor beszéltünk utoljára?Karácsony, újév? Küldtem nektek sms-t. Volt, amelyikőtök válaszolt, volt, aki nem. De, hisz fontos vagyok nektek, tudom nagyon jól. Nagyon fontos. Hiszen ...

Álltam, és néztem a lovasokat. Kívülről oly könnyűnek tűnik. Annyira könnyűnek. Én is ebben a hitben voltam. Hiszen ez könnyű! Aztán az első igazi lóra ülésem alkalmával rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű. Volt, hogy annyi energiám nem maradt az óra végére, hogy leszálljak a lóról. Pedig milyen egyszerűnek is tűnik a lovaglás, ha az ember kívülről figyeli. És milyen szerencsés is vagyok, hogy nem volt senki, aki felhívja rá a figyelmem, hogy mennyi küzdelemmel, kitartással jár ez az egész. Hiszen, mi van ebben? Az ember felpattan a ló hátára, aztán hajrá. Hát, már a felpattanás sem megy oly könnyen... az aztán hajáról meg már inkább ne is beszéljünk.

Csodálatos nap volt a mai. És eme gyönyörű napot, az én Drága ...