Manapság lépten nyomon azt hallom, hogy saját magam állítom fel önönmagam korlátait. Hányszor, de hányszor hallom azt, hogy minden  fejben dől el. A gondolataimban, az agyamban, az egomban. Ha elhatározom, hogy sikerülni fog, akkor képes leszek megcsinálni, ha folyamatosan őrlődöm, kételyeim vannak, akkor a siker elmarad. Manapság sokat kételkedem. Önmagamban. A siker titka biztosan az önbizalom. Ha képes vagyok annyira hinni magamban, hogy megcsinálom, akkor meg tudom tenni, ha kételkedem, akkor bizony jobb, ha megállok, és helyre teszem a gondolataimat, mert senki mást nem fogok tudni hibáztatni, amiért elbuktam, csak önmagam. Persze, ráfoghatnám a körülöttem lévőekre, akiktől folyamatosan azt hallom, "minek is kezdtél bele, ehhez te már ...

Volt egy elképzelésem. Oly sok mindenről volt elképzelésem, aztán a valóság bebizonyította, hogy semmi köze nincs az általam előre megálmodott dolgokhoz.

Felmerült bennem, mit is jelent nőnek lenni? Előttem nem voltak példák, mit is jelenthet a nőiesség, illetve, amilyen mintáim voltak, azokat inkább hagyjuk. Nem tudtam, mit is jelent a nőiesség, de azt nagyon is tudtam, milyen nő nem szeretnék lenni. Aztán most itt állok, és azon kapom magam, hogy vajon, eléggé nő vagyok-e? Mit is jelent nőnek lenni? Nem volt lehetőségem nőnek lenni. Fiatal lány voltam, aztán feleség, aztán anya. De nő sosem. Van némi elképzelésem a nőiességről, de attól én a lehető legtávolabb állok.

Képtelen vagyok miniszoknyát és magassarkút felvenni. ...

Hamupipőke, Hófehérke és a hét törpe... és ez csak pár mese, amin a mi generációnk felnőtt. Innentől kezdve egyenes út vezetett, hogy oly sokan vártuk a herceget, a megmentőt, és talán még várjuk is. Hittük, hogy a herceg majd megérkezik fehér lovon, és egyszerre miénk lesz a fele királyság, és minden egyéb. Az már csak ajándék volt, hogy ezáltal megszabadulhatunk a gonosz mostohától, és a féltestvérektől is. És a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz meg megbűnhődik.

Hát... igen... csak közben felnőttünk... már nem kellett volna a fehér ló, elég lett volna a herceg is. Aztán jött! A herceg. Akit hercegnek hittem. A semmiből berobbant az életembe. Nem volt lova, de nem is érdekelt, hittem, hogy majd Ő lesz a leg... akire ...

Hát, szerintem, mint oly sokan közülünk, én is gyakran találkozom gúnyos mosolyokkal, gyakran találkozom megvetéssel, gyakran találkozom azzal, hogy furának tekintenek. ÉS, ami a legérdekesebb, hogy ez családon belül fordul elő. Oly szerencsés vagyok, hogy olyan barátaim vannak, akik elfogadnak, akik nem szeretnének megváltoztatni, és akik látják az életem lépéseit, vagy akikkel megosztom az életem lépéseit. A család... hát igen... a család az már teljesen más kategória. Egyetlen dolgot nem értek, és talán nem is fogok soha megérteni. Miért volt a szemükben normálisabb élet, amit eddig éltem? Miért volt jobb nekik, hogy a hátam mögött kibeszélhettek, hogy mennyire is sajnálnak, és szánakoznak rajtam. Hát igen... volt sajnálat... ...

Éljük az életünket. A különböző közösségi oldalaknak köszönhetően van, aki ezt elég nyíltan tudja megtenni. Csupa boldog emberrel van tele a világ. Álboldog emberek osztják az álspirituális, igazságokat. Csak éppen megfogadni felejtik el a benne lévő gondolatokat. Éljük az életünket, abban a hitben, hogy bennünket aztán végképp nem érdekel, ki mit gondol, de azért vadul nézzük, melyik megosztásunkra hány like-ot kaptunk, de egyébként nem érdekel bennünket a világ! Érkeznek a happy family képek. Ennyi boldog család évezredek alatt nem volt a földön, mint manapság. Mindenki happyn, meg wonderfullon érzi magát. De néha ki kell lépni a virtuális térből. És nem maradnak like-ok, nem maradnak mosolyok.... csak a valóság. A ...

Mily érdekesek is tudnak lenni az emberi kapcsolatok. Valaki, aki nem is oly rég, még annyi mindent jelentett a számomra, manapság már semmit. És milyen érdekesen is működünk mi emberek. Nem az igazat látjuk, hanem azt, amit látni szeretnénk. Aztán az élet, az idő, szépen lassan megmutatja nekünk a valóságot. Az elején még csodálkozunk, hogy valóban ekkorát tévedtem volna? Aztán beletörődünk, és jót nevetünk az egészen. Igen, valóban ennyire félreismertem valakit. Igen, valóban ennyire másképp láttam, mint amilyen valójában. És igen, valóban azt kellett lássam, és amikor itt volt az ideje, hogy már ne a szememmel, hanem a szívemmel lássam, akkor megláttam. És tudomásul tudtam venni, anélkül, hogy fájt volna. És már nevetni ...

Valentin nap. Sosem érdekelt különösebben, nem tartottam ünnepnek. Manapság pedig nagyon szerencsés lehetek, hiszen a szeretetet az év mindennapján érezhetem. Nem kellenek különleges alkalmak, piros betűs ünnepek. A szeretet itt van körülöttem, és érezhetem. Mint mindig, ma is a lovardában indult a napunk. Éjjel még gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz ismét ügetni, feladatokat végrehajtani. Aztán annyit mondtam magamnak: "Kit érdekel, hisz szeretem!" Nagyon szerencsés vagyok én, hogy pici lányommal közössé vált valami, ami eddig oly távol állt tőlem. Mert érte, miatta mindig ki fogok menni a lovakhoz, bármennyire is erős bennem néha az érzés, hogy fel kellene adni. Lehet, ma reggel ismét kifogásokat kerestem, gyártottam volna... fáradt ...

Még néztem, ahogyan távolodik a kocsitól. Néztem, hogy milyen csodaszép nagylány lett. Még hátrafordult, mosolygott és integetett. Ma délután megint nem lesz velem. Buliba megy. Csinosan, mosolyogva, nélkülem. Felmerengtek bennem a pillanatok emlékei. Csoda ő nekem. Csodának számított, hogy megfogant, és a születése életem legboldogabb pillanata. Azt mondták nem lehet gyermekem. Az utolsó műtéti próbálkozásnál majdnem meghaltam. És akkor el kellett, hogy fogadjam a sorstól, élettől, istentől, hogy soha nem lehet gyermekem. Beletörődtem. És egy decemberi nap megbizonyosodhattam róla, hogy ez a Lélek már itt van a szívem alatt. Akkor azt mondták, olyan súlyos gerincbetegségem van, hogy bár megfogant, de soha nem leszek képes kihordani. ...

Indulni készültünk a lovardába. Már szinte a mindennapjaink részévé vált. De most nem voltak bennem jó érzések. Nem ülök lóra.... ezen gondolatok voltak a fejemben. Nem ülök lóra.... Egyre erősebbé vált ez az érzés. Ha a gyermekemet nem kellett volna vigyem, biztosan nem mentem volna. Kitaláltam volna ezer meg egy kifogást, hogy miért nem jó nekem a mai időpont...aztán meg a következő... és a következő... és a lovas álom is bekerült volna egy dobozba.... amely nem vált, nem válhatott valóra. A múltkori kudarcom után sikerült meggyőzzem magam, hogy talán nem is kellene ezt folytassam. Minek? Miért is szerezzek újabb és újabb kudarc élményt... miért is romboljam továbbra is szándékosan önbizalmam? Miért is jutott nekem eszembe, ...

Felmerült bennem pár gondolat. Hová lettek a férfiak? Most nem a férfi testben élő, egyébként életképtelen egyedekre gondolok, hanem a valóban férfi, férfiak! Akik, óvók, védelmezők, akikre az ember támaszkodhat nehéz napjain, pillanataiban. Hová lettek?

Túl a harmadik X-en komolyan felvetődött bennem ez a kérdés. Hiszen itt állok, társ nélkül, bár nem magányosan, mert elég jól megszervezem az életem, de ideje lenne, hogy a várva  vágyott társ megérkezzen az életembe. Valahogy az az érzésem támadt, hogy valóban igaz az a mondás, hogy amelyik férfi 35 év felett nem rendelkezik családdal, azzal baj van. Nem sok tapasztalatom van e téren, de az utóbbi időben, ha utamba kerül egy facér vagy manapság divatos szóhasználattal élve ...