Eddigi életem során érdekesen alakultak az emberi kapcsolataim. Sosem tudtam igazán, hogy azoknak, akik nekem oly sokat jelentenek, én jelentek-e bármit is. Mindig attól féltem, hogy kilépnek az életemből, szó nélkül, itt hagyva maguk mögött a kérdéseket, amelyeket már nem fogok tudni feltenni, amelyekre már nem lesz kitől válasz érkezzen. De abba sosem gondoltam bele, hogy vajon Ők félnek attól, hogy elmegyek? Vajon Ők aggódnak amiatt, hogy egyszer már nem leszek az életük része?

Nem sok embertől kellett eddig elbúcsúzzak. Volt, akit elengedtem, érzelmek nélkül, mert tudtam, ennyi volt. Volt, akiket dühvel engedtem útnak, ezáltal önmagamat marcangolva.... hosszú idő után most tapasztalhattam meg, hogy milyen az, amikor valakitől ...

Szerencsés édesanya vagyok. Gyermekem oly kevésszer volt beteg. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, milyen aggodalommal jár is ez. Azt hittem, ahogyan telnek az évek, majd könnyebb lesz elviselni, ha látom, nem érzi jól magát. De nem könnyebb. Azt hittem, ahogyan növekszik, majd egyszerűbben kezelem ezeket a helyzeteket. De hiába cseperedik, nekem akkor ő is az életem... és mindig összeszorul a szívem, ha látom rajta, hogy beteg.

Még élénken él bennem amikor születése után megpillantottam. Sírt, de amikor odatették hozzám, kikerekítette a gyönyörű nagy szemeit, elhallgatott, és csak nézett engem... én pedig őt, az én gyönyörű angyalkámat, aki megváltoztatta az életem. Emlékszem, a hasfájós időkre, emlékszem, amikor jöttek a fogai... ...

Töretlen hittel és lelkesedéssel járok lovagolni. Új családom, új hobbim, új álmaim lettek ezáltal, és a lovakkal való közös munka nap, mint nap szolgál csodákkal. Mégis volt egy pillanat, amikor elgondolkodtam azon, egészen biztosan ez az én sportom? Nem akartam azok közé tartozni, akik tehetségtelenek, mégis több százezer forintot költenek valamire, amiben soha nem lehetnek sikeresek... És addig, addig gondolkodtam ezen, amíg arra az elhatározásra jutottam, hogy beszélni fogok azzal az emberrel, aki olyan lelkiismeretesen, és türelmesen próbál bevezetni a lovaglás elsajátításának tudományába... van-e értelme, hogy én ezt folytassam. Szeretem... szeretem a lovakkal eltöltött perceket, szeretem, hogy annyi mindent tanulhattam tőlük, ...

A mostani lovaglóórámon nem Basa lett a társam. Apollót kaptam segítőmül. Apolló félelmetesen hatalmas méreteivel már ránézésre is kitűnik a többiek közül. Apollót emlegették nekünk mindig... ha Apollót kapnád... ha Apollón ülnél... ha Apolló lenne. Ezáltal némi nemű félelem lett úrrá rajtam. Apolló volt az, aki egyszer teljes sebességgel belénk rohant, mert lovasa nem volt képes megfogni őt. Kicsit aggódva kérdeztem Balázst, hogy biztos a megfelelő ló e nekem Apolló. Balázs rám nézett. "Amit eddig nem tanultál meg tőlem, majd most megtanítja neked Apolló! Menj, ismerkedjetek!" Megálltam Apolló előtt. Néztem őt... csodáltam... gyönyörű teremtés. Balázs rám kiáltott. "Határozottan! Menj oda hozzá, simogasd meg! ...

Békésen indult a reggel. A tegnapi nap pozitív élményei feltöltöttek energiával, és az a tudat is, hogy holnap már nem kell ilyen korán kelni, hiszen nincs iskola. Végre egy kicsit tovább élvezhetem puha ágyam melegét. Mosolyogva ébredtem. Nem néztem az órát. Ezen csodálatos reggelt nem akartam elrontani a percekkel folytatott küzdelemmel. Békésen ittam meg a kávém. És mosolyogtam... a tegnapi nap felfedezésein, Basával töltött perceken... a kollégáimon, a barátaimon... akik mind itt vannak nekem...

Drága gyermekem ébresztése apróbb gondokba ütközött. Nehezen bírt, tudott, vagy akart visszatérni álom országból. A hosszúra nyúlt téli szünet utáni visszatérés a mindennapokba nagy feladat elé állította. Végül is sikerült ...

Basa és a közös lovaglás, mai epizódjában, csak a szeretet volt jelen. Nyugalom volt... nagyon nagy nyugalom.... A mai nap egyébként is a csodák napja volt nekem. Nagyon sok kérdés választ kapott... nagyon sok dolog tisztázódott. Szerettem ezt a napot. Mégis aggódva indultam a lovarda felé. Fáradt voltam. Hálás voltam a mai napért, és nagyon boldog voltam, de valamiért nehezen szántam rá magam, a mai lovaglásra. Talán az előző óra negatív élményei, talán a hideg.... még az is eszembe jutott, hogy ma nem ülök fel a lóra... Gondolatban már gyártottam az érveimet Balázsnak, hogy a mai nap, miért is nem alkalmas. Hamar odaértünk. Beléptünk a lovardába... nem volt senki... megnyugodtam... békesség volt, csend, csak a lovak felől hallatszott ...

Amilyen szeretettel vártam a karácsonyt, olyan gyorsan el is múlt. Már csak emlék. Szeretem a karácsony gyermekemmel töltött nyugodt pillanatait, látni az arcán a boldogságot, amikor az álmai ajándék formájában teljesülnek. Aztán eljön vízkereszt, és a fát elkezdjük lebontani, ezáltal az utolsó látható jelkép is eltűnik a szobából, emlékeztetve bennünket az idő múlására. Gondosan szedjük le a díszeket, és csomagoljuk el, miközben még látjuk magunk előtt, ahogyan díszítettük... a pillanatok szépséget. A dobozok már megteltek, ideje eltenni azokat, jó mélyen a padkáson, hiszen újabb egy évig úgy sem lesz rá szükség.

Ahogyan rendezgettem a dolgokat, óvatosan, nehogy eltörjek bármit is, találtam egy piros színű kis ...

Bementem a lovardába. Már vágytam a családomra. Már vágytam, hogy abban a tökéletes világban lehessek ismét. Átlépve a küszöböt, most mégis nagyon rossz érzések vették át felettem a hatalmat. "Mennem kell innen! Mit keresek én itt? Egyáltalán, hogy jutott eszembe, hogy most tanuljak meg lovagolni?" És még több és több ilyen kérdés merült fel bennem. De már megtanultam, NEM menekülni... maradni.... pár hónappal ezelőtt még elmentem volna, hagytam volna, hogy az emberi, egos gondolkodásom átvegye felettem az uralmat, és ezáltal megfosztottam volna magam a szeretet csodájától. Maradtam... ha már az útra léptem, nem fordulok vissza. Néha megtorpanok, elbizonytalanodom, de az Univerzum ilyenkor küldi a segítőket, akik tovább lendítenek ...

Tehát azon az estén kinyílt egy ajtó. Akkor még nem tudtam, és elég hosszú időnek kellett eltennie, hogy tudatosuljon bennem. Rendületlen hittel, és kitartással járok azóta is lovagolni. De ezen ominózus est után szépen jöttek a kisebb lovas balesetek. Leszállás közben, beestem a ló alá... volt, hogy drága lovammal álltunk az aréna közepén, és vártuk, mit is kell tegyünk, amikor oldalról egy lovas belénk rohant... nem történt sérülés, de nem esett jól, elsősorban a lábamnak... aztán nehezen megy nekem a helyes testtartás a lovon... szinte sehogy... olyan, mintha elfelejtettem volna ezt, vagy a testem nem akarná azt, amit én.... nem tudtam hátra húzni a vállaimat, és minél inkább próbáltam szépen ülni a lovon, annál rosszabb ...

Amikor azt éreztem, nekem a lovakkal kapcsolatba kell lépjek, amikor azt éreztem, meg kell tanuljak lovagolni, még nem tudatosult bennem, hogy életem legnagyszerűbb tanítói lesznek. ÉS ők lesznek azok, akik szépen lassan felszínre hozzák bennem a múltam már régen oly mélyre vetett fájdalmait, hogy ne elnyomjam, hanem elengedjem végre azokat. Olyan érzések törtek elő most, amelyekről már nem is tudtam, hogy itt vannak, bennem, mélyen.... a tudatalattimban várakoztak, hogy végre szembenézve velük, szeretettel elengedhessem őket... mintha soha nem is léteztek volna...

Bizalom... ők tanítanak engem nap, mint nap a bizalomra... merjek bízni, és merjek hinni... önmagamban... más teremtményekben... és a férfiakban.... Az Univerzum egyébként is ...